MENÜ
Messerschmitt Bf 109 vadászrepülőgép Nyomtatás E-mail
bf109

A Junkers és a Daimler-Benz AG. cégeknél fejlesztették ki az első folyadékhűtéses Jumo 210-es és DB 600-as (Daimler-Benz) nagy teljesítményű V-motorokat, amelyeket a polgári Bf 108-as repülőgépben próbáltak ki, de a titokban szárnyait próbálgató légierő természetesen vadászgépekbe szánta. Így került kipróbálásra mindkettő a Messerschmitt Bf 109 prototípusaiban is. A kísérletek eredményeként az új vadászgép egyik 1650 lóerős DB 601 motorral épített példánya 611 km/h sebességgel megdöntötte a két éve fennálló sebességi világrekordot. A típus legnagyobb darabszámban épített változata a Bf 109G ("Gusztáv") volt, amelyet 1942 nyarán a Szovjetunióban és Észak-Afrikában vetettek be először. A Bf 109G-1 1475 lóerős DB 605A motorral, túlnyomásos kabinnal s egy 20 mm-es géppuskával rendelkezett. A Bf 109G-6 nehezebb fegyverzetet kapott. Légcsavartengelyében 30 mm-es MK 108 gépágyúval, a törzsorrban két 13 mm-es géppuskával s a szárnyak alatti gondolákban két 20 mm-es gépágyúval építették. A Bf 109 változtatható állású légcsavarral, valamint közvetlen befecskendezéses üzemanyag-ellátó rendszerrel rendelkezett. Hátránya volt a kis hatótávolság - ami miatt az angliai csatában mindössze 15-20 percet tölthetett effektív légi harccal -, valamint a keskeny nyomtávú futómű, amely a fel- és leszállást nehezítette a rosszabb minőségű repülőtereken. A Bf 109 a háború végéig halálos fegyvernek minősült a jól képzett pilóta kezében. Olyan nevek fűződnek hozzá, mint Erich Hartmann őrnagyé 352, Günther Rall őrnagyé 302, Hans-Joachim Marseilleé 158, Adolf Galland altábornagyé 104(Me 262-vel együtt) légi győzelemmel. Máig vitatott, hogy a sokak szerint a háború végére elavuló típust a híres német ászok miért nem hagyták ott a korszerűbb FW 190-esek kedvéért. Mindenesetre az elavultság ellen szól, hogy egyes licenszeit nagyon sok helyen és sokáig gyártották, s hogy e gépek több korabeli repülési, főként sebességi csúcsot is tartottak (a háború alatti utolsó sorozatok sebessége meghaladta a 700 km/h-t). A világ legnagyobb számban gyártott vadászrepülőgépe a Bf 109-es volt, kb.: 33-35.000 db-ot gyártottak belőle

TECHNIKAI ADATOK

  • Legénység: 1 fő

  • Motor: Daimler-Benz DB 601Aa, 1175 LE (felszálláskor)

  • Sebesség: 560 km/h (4440 m-en)

  • Fegyverzet: 2 db 20 mm-es MG FF gépágyú, 2 db 7,9 mm-es MG 17 géppuska, 1 db 20 mm-es MG FF/m gépágyú

  • Súly: 1900 kg (üresen); 2665 kg (harckészen)

  • Csúcsmagasság: 10.500 m

  • Hatótávolság: 760 km

  • Fesztávolság: 9,87 m

  • Hossz: 8,65 m

  • Magasság: 2,50 m

Supermarine Attacker

Parked Supermarine Attacker.jpg

A Supermarine Attacker egy angol sugárhajtású vadászrepülőgép volt, melyet a Supermarine vállalat gyártott a Királyi haditengerészet Tengerészeti légihadserege (FAA) számára. Ez volt az FAA első sugárhajtású vadászgépe[1]


Tervezés és fejlesztés

Supermarine Attacker.svg

Az Attacker fejlesztésére a Légügyi Minisztérium 1944. évi E.10 specifikációja alapján került sor. ("E" az experimental = kísérleti angol szó rövidítése.) A konstrukció felhasználta a Supermarine Spiteful dugattyús motoros vadászrepülőgép lamináris profillal rendelkező egyenes szárnyát, mely utóbbi repülőgépnek kellett volna felváltania a híres Supermarine Spitfire vadászgépet. Az Attackert úgy is hívták eredetileg, hogy "Sugárhajtású Spiteful".[2] A repülőgépet ideiglenes vadászgép megoldásnak szánták a Királyi Légierő (RAF) számára, amíg egy másik repülőgép, amelyik szintén a Nene sugárhajtóművet használta, el nem készül. 1944. augusztus 30-án adtak fel megrendelést három prototípusra[3], ezekből a második és harmadik repülőgép-hordozóra alkalmas kivitelben kellett, hogy elkészüljön. További 24 sorozatgyártás előtti példányt is megrendeltek 1945. július 7-én, melyből hat a RAF-nak 18 pedig a haditengerészeti légierőnek volt szánva.

A Spiteful prototípus kezelési problémái a sugárhajtású változat fejlesztését is hátráltatta, és ez azt eredményezte, hogy a 24 gép gyártását leállították, de a három prototípuson tovább dolgoztak. Az eredeti tervekkel ellentétben a haditengerészet 18 darab de Havilland Vampire Mk 20 repülőgépet rendelt, hogy megkezdje a sugárhajtású gépek szolgálati kipróbálását[6][7]. Végül a RAF lemondott mind a Spiteful, mind az Attacker tervéről, mivel egyik sem kínált jobb paramétereket a már hadrendbe állított Gloster Meteor és de Havilland Vampirevadászgépeknél.[8] A Supermarine a projektet a flotta követelményeihez igazított változatára ajánlatot tett az Admiralitásnak is. A 392. jelűTS409 szériaszámú szárazföldi prototípus szállt fel először 1946. július 27-én Jeffrey Quill berepülőpilóta vezetésével.

Az Attacker egy sor hiányossággal küzdött, melyek többsége a kapkodó fejlesztésnek volt köszönhető. Az egyik ilyen a Spiteful farokkerekes futóművének megtartása volt, melyre azért került sor, mert elhúzódott azoknak a szerszámgépeknek a beszerzése, melyek lehetővé tették volna a szárny átalakítását és ezzel lehetővé vált volna orrkerekes futómű alkalmazása. A farokkerekes futóművel sokkal nehezebb volt repülőgép-hordozóra leszállni, a füves repülőtereken pedig a gép alacsonyan elhelyezkedő és lefelé irányuló fúvócsöve olyan mély barázdát fújt ki a talajból, hogy "három ember fekhetett bele"[9].

Az első tengerészeti prototípus, a 398. jelű TS413 1947. június 17-én repült először Mike Lithgowval a pilótaülésben, három évvel a Meteor szűzrepülése után. Az FAA sorozatgyártásra 1949. novemberben adott megrendelést. Az első sorozatgyártású gép, az F 1 változat 1950-ben állt készen, és az FAA-hoz 1951. augusztusában állt szolgálatba a 800 tengerészeti légiszázadnál. Az F 1 változat fegyverzete négy 20 mm-es Hispano-Suiza HS.404 gépágyúból állt egyenként 125 lőszerrel. Motorja egy Rolls-Royce Nene Mk. 101 gázturbinás sugárhajtómű volt.

Szolgálatban

Az 1831. század Attacker FB.2 vadászbombázója leszáll az RNAS Stretton légibázisra 1956-ban

Az Attackernek rövid pályafutása volt a flottánál, egyáltalán nem szerepelt bevetésen és az első vonali szolgálatból 1954-ben kivonták. A Királyi Haditengerészet Önkéntes Tartalékánál még 1957-ig használták. Az Attackert a bevetésre kész századoknál a későbbi és sokkal hatékonyabb Hawker Sea Hawk és de Havilland Sea Venomvadászrepülőgép váltotta fel. 1952 és 1953 között 36 Attackert a pakisztáni légierőnek adtak el, ahol az 1960-as évekig volt szolgálatban.

Változatok

A legtöbb változat az FAA számára készült. Az FB 1 vadászbombázó változat volt, ami azon kívül, hogy földi célok támadására szánták, nem sokban különbözött az F 1 vadászgéptől. Az FB 2 volt a harmadik és utolsó változat, melyet az új Rolls-Royce Nene sugárhajtóművel szereltek fel és változatattak a sárkány szerkezetén is. Erre a típusra nyolc szárny alatti felfüggesztő konzol került, melyre két 454 kg-os bombát vagy nyolc nem irányítható rakétát lehetett függeszteni.

Műszaki adatok

Méretek és tömeg

  • Személyzet: 1 fő
  • Hossz: 11,43 m
  • Fesztáv: 11,25 m
  • Magasság: 3,2 m
  • Szárnyfelület: 21 m²
  • Üres tömeg: 3826 kg
  • Teljes tömeg: 5339 kg

Hajtómű

  • Hajtóművek száma: 1
  • Típusa Rolls-Royce Nene gázturbinás sugárhajtómű
  • Tolóereje: 22,2 kN

Teljesítményadatok

  • Legnagyobb sebesség: 950 km/h
  • Hatótáv: 950 km
  • Legnagyobb magasság: 13 700 m
  • Emelkedési sebesség: 32,26 m/s

Fegyverzet

  • 4 x Hispano-Suiza HS.404 20 mm-es gépágyú

 

Asztali nézet