A második világháború az emberiség történetének legnagyobb fegyveres konfliktusa volt. A legelterjedtebb álláspont szerint kezdetének az 1939. szeptember 1-jei Lengyelország elleni német támadás tekinthető, és Japán kapitulációjával, 1945. szeptember 2-án ért véget.[1] A háború Európában Németország feltétel nélküli megadásával, 1945. május 8-án fejeződött be.
Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel 70 nemzet vett részt, és ezekben több mint 62 millió civil és katona halt meg. A háború kitöréséhez nagyban hozzájárult az I. világháború után, a Párizs környéki békeszerződésekkel (versailles-i békeszerződés; trianoni békeszerződés; saint-germaini békeszerződés; sèvres-i békeszerződés) kialakított világpolitikai helyzet, a szövetséges hatalmak győzelme pedig a mintegy negyvenéves hidegháborút alapozta meg.
Előzmények [szerkesztés]
Az I. világháborút lezáró, versailles-i béke megalázó feltételei és a nagy gazdasági világválság hozzájárultak ahhoz, hogy az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 1933-ban hatalomra jutottNémetországban. Miután 1934-ben megszerezte magának a köztársasági elnöki címet is, Hitler lett a német „Führer” (Vezér), és hamarosan totális diktatúrát épített ki. Külpolitikájának deklarált célja volt a németek lakta területek egyesítése, illetve a keleti irányú területszerzés. Így aztán 1935-ben felmondta a békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, és gyors fegyverkezésbe kezdett. 1936. március 17-énNémetország csapatai a locarnói egyezményt felrúgva bevonultak az addig demilitarizált Rajna-vidékre. E lépés ellen Nagy-Britannia nem óhajtott fellépni, Franciaország pedig egyedül nem vállalt fel egy fegyveres konfliktust. Pedig egy erőszakos fellépésre a németek csak visszavonulással tudtak volna reagálni, mivel akkori fegyveres erejük sokkal kisebb volt, mint a francia.
Noha Olaszország a győztesek oldalán fejezte be az I. világháborút, elégedetlen volt az elért eredményekkel, és ott már 1922-ben hatalomra került Benito Mussolini Fasiszta Pártja. A húszas években itt is totális diktatúra épült ki, amely azonban kezdetben ellenségesen viszonyult a németekhez: 1934. július 25-ét követően, az ausztriai német puccskísérlet idején az olaszok még csapatokat vonultattak föl a Brenner-hágónés Dél-Tirolban, így háborús fenyegetéssel is megakadályozták Ausztria Németországhoz csatolását. Az évtized közepén azonban az olaszok fokozatosan közeledtek a németekhez. (Az Etiópia ellen vezetett hadjárat elidegenítette őket a britektől és a franciáktól, a spanyol polgárháborúban pedig közösen támogatták Francisco Franco jobboldali hadait.) 1936-ban Mussolini bejelentette a Berlin-Róma tengelykialakulását.
1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva, Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát (Anschluss), majd a Szudéta-válság kirobbantása után amüncheni egyezményt követően a Szudéta-vidéket. 1939-ben Németország megszállta Csehország maradék területeit, Szlovákia önálló állam lett. 1939. április 7-én olasz csapatok szálltak partra Durazzóban, Albánia pedig végleg olasz fennhatóság alá került. 1939 nyarán Hitler egyre fokozta a feszültséget Lengyelországgal Danzig szabad város (ma: Gdansk), illetve a német területeket Kelet-Poroszországtól elválasztó danzigi korridor miatt. Nagy-Britannia és Franciaország – noha a megbékéltetési politika hívei nem gyengültek meg – katonai garanciákat ígért Lengyelországnak egy német támadás esetére. Ennek érdekében a Szovjetunióval is tárgyalásokat kezdtek, amelyek azonban nem vezettek eredményre. Nem sokkal a háború kirobbantása előtt Sztálin elfogadta Hitler javaslatát egy megnemtámadási szerződés megkötésére. Az 1939.augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka ún. „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között. A szovjet érdekszférába került északon Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország, délen Besszarábia, valamint Románia egyes területei. Lengyelországot a megállapodás értelmében felosztották a két érdekszféra között.
Az Egyesült Államokban a háború elején sok tekintetben a húsz évvel korábbihoz hasonló helyzet alakult ki. Az amerikai közvélemény nagy része – miközben Nagy-Britanniával és Franciaországgal szimpatizált – ellenezte a háborúba való belépést. Mindenesetre a Roosevelt vezette kormány már ekkor is jelentős anyagi segítséget nyújtott a szövetségeseknek, előre látva, hogy nem kerülhető el a háborús részvétel. 1939-ben a Kongresszus törvényt hozott, amely engedélyezte, hogy az USA készpénzfizetés ellenében bármely országnak – ami a gyakorlatban Nagy-Britanniát és Franciaországot jelentette – fegyvert adjon el (Cash and Carry). 1940-ben, miután Franciaországot lerohanták a németek, az USA – támaszpontokért cserébe – 50 rombolót adott át Angliának, és nyersanyagszállításokkal is segítette. 1941. március 11-énmegszületett a kölcsönbérleti törvény (Lend-Lease Act), amely lehetővé tette, hogy az USA fegyvereket és egyéb felszereléseket szállítson szövetségeseinek, elsősorban Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak. Ezzel az USA végképp feladta korábbi semleges álláspontját.
A diktátorok színre lépnek
Az I. világháború után vesztes oldalon álló, valamint a világgazdasági válságban jelentősen meggyengült országok élére újfajta vezetők, az ún. diktátorok álltak. Ők kedvük szerint befolyásolhatták népüket, ellenőrzésük alá vonták a médiát, és elhitették országuk lakóival, hogy ők talpra állítják a meggyengült országukat.
Az első diktátor a 20. század történetében az olasz származású Benito Mussolini volt. Olaszország a győztes oldalon állt az első világháborúban, de nem nyert semmit, sőt, az 1920-as években jelentősen megbénították a folyamatos sztrájkok. Mussolini 1922-ben került hatalomra, a fasiszta párt elnökeként. Megígérte, hogy helyreállítja a rendet Olaszországban, és országát az "új Római birodalommá" akarta tenni. A média befolyásolásával, és az ellenzék elfojtásával azt a látszatot keltette, hogy Olaszország fellendülőben van. Pedig korántsem volt így.
Németország is romokban hevert a háború után. Óriási infláció sújtotta az országot, és munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. Adolf Hitler, a korábbi katona, a nemzetiszocialista párt élén került hatalomra 1933-ban, és rögtön elkezdte a Harmadik Birodalom fölépítését. Úgy vallotta, hogy ahhoz, hogy Németország újra jelentős gazdasági hatalommá fejlődjön, el kell pusztítani a "nemzet ellenségeit", vagyis a kommunistákat, és a zsidókat. A népe imádta. Hitler azonban ahelyett, hogy fölemelte volna az országot, csak egy újabb pusztulásba sodorta.
1924-ben, Lenin halála után egy grúz férfi Joszif Sztálin vette át a hatalmat Oroszországban. Az országot Szovjetunióra keresztelték át. Mivel a Szovjetunió iparilag, és gazdaságilag fejletlen volt, Sztálin jelentős ipari nemzetté fejlesztette országát, de mindezt a falusi parasztság terhére. Akkoriban vált a Szovjetunió jelentős gazdasági nagyhatalommá. A sztálini diktatúra a szövetségesek oldalán állt (legalábbis 1941-től), néhány dologban hasonlított a náci Harmadik Birodalomra: Sztálin rengeteg embert börtönöztetett be, és végeztetett ki, köztük a Vörös Hadsereg számos tisztjét is.
A háború Európában [szerkesztés]
Lengyelország megtámadása [szerkesztés]
A Lengyelország elleni német támadásra a közvetlen indokot egy átlátszó provokáció, a Gleiwitzi (ma: Gliwice) rádióadó elleni támadás szolgáltatta, amikor lengyel egyenruhába öltözött németek elfoglalták a határ menti kisváros rádióállomását. Szeptember 1-jén 4.45-kor a német haderő átlépte a lengyel határt. Nagy-Britannia és Franciaországszeptember 3-án hadat üzent, ezt azonban még hosszú ideig nem követték komoly hadműveletek a nyugati fronton („furcsa háború”).
Szeptember 3-án a „brombergi véres vasárnap”-on nagy számú német civilt végeztek ki a lengyelek Brombergben (mai nevén Bydgoszcz). Az áldozatok pontos száma a mai napig vitatott, de a történészek becslései 349 és 5437 közé teszik. Ezek a gyilkosságok jelentették a háború folyamán egyre erősebben eszkaláló kegyetlenkedések kezdetét.
A német Wehrmacht gépesített csapatai a légierőtől támogatva gyors ütemben nyomultak előre, szétzilálva a keményen küzdő, de korszerűtlenségük miatt esélytelen lengyel erőket. A fő csapást a von Bock vezérezredeshez, az „Észak” hadseregcsoport parancsnokához beosztott von Küchler vezérezredes 3., és von Kluge vezérezredes 4. hadserege Pomeránia és Kelet-Poroszország, von Rundstedt vezérezredes, „Dél” hadseregcsoport-parancsnok 8., 10. és 14. hadserege pedig Szilézia felől mérte Varsó irányába. Szeptember 9-én megközelítették Varsót, 13-án átlépték a Visztulát, szeptember 17-én bekerítették a lengyel fővárost – amelyet súlyos légitámadás is ért. Szeptember 17-éna szovjet haderő is átlépte a határt és megszállta a Molotov–Ribbentrop-paktumban (1939. augusztus 23.) megállapított területeket.
Lengyelország sorsa ezzel véglegesen megpecsételődött. A német-szovjet csapások alatt az ország nem tudott sokáig ellenállni. Szeptember 27-én Varsó kapitulált, Lengyelországot pedig a németek és a szovjetek között felosztották. A megszerzett területeket Sztálin egyesítette az ukrán és fehérorosz tagköztársaságokkal.
Németország diadala teljes volt. A német hadsereg mindössze 16 000 halottat és 27 000 sebesültet veszített, ezzel szemben a milliós lengyel hadsereg megsemmisült.
A furcsa háború [szerkesztés]
Nagy-Britannia és Franciaország már korábban megállapodtak, hogy Lengyelországot nem hagyják Csehország sorsára jutni. 1939. szeptember 3-án ultimátumot küldtek Németországnak, amely a hadműveletek leállítását és a tárgyalások felvételét követelte. Mivel ez nem valósult meg, ezért Anglia és Franciaország is hadat üzent Németországnak.
A nyugati fronton kezdetben meglehetősen lassan és lényegében meggyőződés nélkül folytak az eredetileg eltervezett offenzíva előkészületei, noha a franciák és a kontinensre átkelt brit expedíciós hadtest minimális német erőkkel állt szemben. Gamelin francia tábornok szeptember 12-i gyenge támadása nem vezetett eredményre, majd a gyors lengyel összeomlás után levették az offenzíva tervét a napirendről. Ezt követően lényeges hadmozdulatok 1940 tavaszáig nem történtek. A szövetséges légierő tevékenysége is kimerült abban, hogy a nemzetiszocializmus elleni röpcédulákat szórta a német városok fölött.
Szovjet–finn háború [szerkesztés]
1939 végén kirobbant a szovjet–finn háború. Erre már korábban lehetett számítani, mert a Szovjetunió – a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében – korábbanÉsztországban, Lettországban, majd Litvániában is bábkormányt hozott létre, majd segítségnyújtás ürügyén megszállta azokat. A finnek is tudták, mit tervez a Szovjetunió, ezért új taktikát dolgoztak ki. Tudták, hogy egy nyílt összecsapásban a finn hadsereg alulmaradna a hatalmas Vörös Hadsereggel szemben. Ezért nem a hadsereg megállítását, hanem a lassítását tűzték ki célnak. Jól megerősített védelmi rendszert építettek ki, amely tökéletesen kiegészítette az ország természeti adottságait.
Novemberben a Szovjetunió Leningrád biztonságára hivatkozva ultimátumban követelte a Leningrádtól mintegy 30 kilométerre lévő Viborg és környékének átadásátFinnországtól, cserébe Észak-Karéliában lényegében értéktelen területeket ajánlottak fel. A finn kormány elutasította az ultimátumot, amit november 30-án a szovjet Vörös Hadsereg hadüzenet nélküli támadása követett. Kitört az ún. téli háború.
A harmincas évek szovjetunióbeli pereinek idején a tapasztalt és képzett tisztjeitől megfosztott, emiatt rosszul vezetett (Vorosilov marsall) szovjet csapatok egymást követő támadási kísérletei sorra megtörtek a finn ellenálláson, így a háború a tervezettnél jobban elhúzódott.
A franciák és az angolok expedíciós erőt terveztek küldeni a finnek megsegítésére, a semleges Svédország azonban német támadástól tartva vonakodott átengedni területén a szövetségeseket. A finn kormány felhívásaira külföldi önkéntesek érkeztek az országba, köztük nem hivatalosan egy magyar zászlóalj is. Mire az expedíciós csapatok átengedéséről szóló megállapodás megszületett, a szovjetek 1940. február 11–19-én a befagyott Balti-tengeren keresztül megkerülték a finn erődrendszert, a Mannerheim-vonalat, és március 3-án megkezdték Viipuri ostromát. A finn erők kezdeményezésére március 12-én békét kötöttek. A finnek nem bírták a háborút, amibe a Szovjetunió kényszerítette őket. Bár Finnország több mint 40 000 négyzetkilométer nagyságú területet, 22 830 katonát vesztett el, bérbe adta a Hankö-félszigetet támaszpont céljára, mégis megőrizte önállóságát. A finnek katonai sikerei és a mintegy 270 000-es szovjet katonai veszteség a szovjet Vörös Hadsereg lebecsüléséhez vezettek. A békeszerződés a szovjet ultimátumban megszabott vonalon túl a murmanszki kikötő környezetében (Ribacsij-félsziget) és Finnország keleti határvonalán (Salla-föld) is területek átengedését követelte Finnországtól.
A világháború első nagyobb tengeri ütközetében 1939. december 13-án Dél-Amerika partjainál a brit flotta megrongálta és a montevideói kikötőben körbezárta az Admiral Graf Spee zsebcsatahajót, melyet saját legénysége a La Platánál elsüllyesztett.
Dánia és Norvégia megszállása [szerkesztés]
1940 tavaszán Hitler új célpontokat szemelt ki magának: Dániát és Norvégiát. Dániára azért volt szüksége Hitlernek, mert mint egy áttetsző zsilipként funkcionált, ami jól jött a németeknek. Norvégiára pedig azért, hogy biztosítsa a svéd vasérc utánpótlási vonalát.
Március 20-án Franciaországban megbukott a Daladier-kormány, és Paul Reynaud lett az új miniszterelnök. Elődjénél határozottabb háborús intézkedésekre készült, a németek azonban megelőzték. Április 9-énultimátumot nyújtottak át Dániának, és ezzel egyidejűleg csapataik gyakorlatilag egyetlen nap alatt elfoglalták az országot. Ugyanezen a napon jelentős német erők szálltak partra a norvég partvidék több pontjánOslótól Narvikig. Az angolok és a franciák még áprilisban expedíciós erőket küldtek az északi országba. A britek elfoglalták Narvikot, a hadművelet azonban összességében kudarcot vallott. A norvégiai hídfőket – köztük a legfontosabbat, Narvikot – a britek egészen júniusig tartották, Franciaország összeomlása után azonban kénytelenek voltak kiüríteni. A megszállt Norvégiában Vidkun Quisling vezetésével alakult németbarát kormány.
Május 10-én Londonban – elsősorban a norvégiai események hatására, noha megérkeztek az első hírek a Franciaország Hollandia és Belgium elleni német támadásról is – megbukott Neville Chamberlainkormánya. Az új miniszterelnök Winston Churchill lett, aki a toryk mellett a munkáspártot is bevonva alakított háborús kabinetet.
A franciaországi hadjárat (Fall Gelb) [szerkesztés]
Alig ért véget a Dániai és a Norvégiai hadjárat, máris újra támadást indított a német haderő Luxemburgon, Hollandián és Belgiumon keresztül Franciaország ellen. Ezzel befejeződött a furcsa háború, és elkezdődtek a Franciaország és Nagy-Britannia elleni támadások.
Von Brauchitsch tábornok parancsnoksága alatt 110 hadosztály állt: von Bock tábornok csapatai a belga és a holland határ mentén álltak készenlétben, a középső szakaszon (a Maas (Meuse) folyónál) von Rundstedt egységei támadtak, délre pedig von Leeb csoportját helyezték. A német támadás ereje és gyorsasága meglepte a szövetségeseket. További meglepetést jelentett, hogy nagy tömegben összpontosítva használták fel a gépesített és páncélos erőiket, amelyeket a Luftwaffe hatékonyan támogatott, a levegőből zúzva szét minden ellenállást. (Kesselring repülőiRotterdamra nagy erejű bombázást mértek, hogy a holland fegyverszünetet kikényszerítsék). Öt nap alatt – nem zavartatva attól, hogy a hollandok nagy területeket árasztottak el, hogy lassítsák a német előrenyomulást – elfoglalták egész Hollandiát. A védelem kulcspontjait ott is és Belgiumban is ejtőernyősök foglalták el.
A szövetségesek Gamelin tábornok főparancsnokság alatt 110 hadosztállyal rendelkeztek. Mind tüzérség, mind légierő, mind páncélosok tekintetében szám szerinti fölényben voltak, azonban erejüket nem voltak képesek összpontosítva bevetni. Különös hátrányt jelentett, hogy páncélosaikat csak a gyalogság támogatására használták. Giraud tábornok 7. hadserege a tengerparton észak felé indult, hogy a védekező belga haderőhöz fölzárkózzon – hasonlóan ahhoz, ahogy az az I. világháborúban történt. Ezzel azonban szinte besétált a németek által állított csapdába.Rundstedt páncélosai (hét páncéloshadosztály) ugyanis villámgyorsan átkeltek az Ardenneken (a szövetségesek úgy vélték, hogy tankokkal képtelenség áthatolni az erdős hegyes terepen), 15-re áttörték a frontot, majd a szövetségesek hátában a tenger felé nyomultak előre. Sorra elfoglalták a kikötőket, elvágták a Belgiumban harcoló – főleg brit – csapatokat a visszavonulás lehetőségétől. Majd – Hitler parancsára – az utolsó még szabad kikötő, Dunkerque ellen átmenetileg, egy napig leállították a támadást; ennek köszönhetően tudtak a szövetségesek mintegy 330 000 embert kimenteni Dél-Angliába a Dynamo hadművelet keretében.
Június 5-én a németek a Somme vonalán indították meg új támadásukat, és 14-én bevonultak Párizsba.
Június 10-én, hogy ki ne maradjon a sikerből, Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és Angliának. Az olasz csapatok meginduló támadása azonban nem tudta áttörni az Alpok és a Földközi-tenger közötti sávon kiépített francia védelmi vonalat.
Paul Reynaud kormánya a németek elől Bordeaux-ba menekült, majd lemondott, és az első világháború hőse, a 84 éves Pétain marsall alakított új kormányt, amely fegyverszünetet kért a németektől. Hogy a franciákon elégtételt vegyen, a fegyverletételről szóló egyezményt Hitler ugyanabban a francia nemzeti ereklyének tekintett vasúti kocsiban (Compiègne-i vagon) íratta alá a francia küldöttséggel június 22-én, amelyben a német kapituláció történt 1918-ban. Ezek után Franciaország északi része – benne Párizs és az Atlanti-partvidék, Franciaország területének mintegy háromötöde – a német csapatok megszállása alá került, míg az ország déli része Vichy központtal névleg önálló maradt. A hadjárat után Keitel a Minden idők legnagyobb hadvezére nevet adta Hitlernek.
A kapitulációt közvetlenül megelőzően Charles de Gaulle tábornok Angliába menekült, ahol meghirdette a németellenes harc további folytatását, és megalakította a Szabad Franciaország mozgalmat. A tengerentúli francia gyarmatokon – elsősorban Észak-Afrikában, amelynek Darlan tengernagy volt a kormányzója – állomásozó katonai erőket felszólította a hozzá való csatlakozásra, azok azonban ingadozva ugyan, de elismerték a Vichy kormányt.
1940. július 3-án az angolok – noha Pétain ígéretet tett, hogy nem engedi meg, hogy a francia hajók német kézre kerüljenek és Anglia ellen használják fel őket – felszólították az Oránban és Mers el Kebírben állomásozó francia flottaegységeket, hogy csatlakozzanak hozzájuk, vagy fussanak be semleges kikötőbe. Miután a franciák elutasították az ultimátumot, a britek tüzet nyitottak a francia hajókra, többet elsüllyesztettek, megrongáltak, köztük a francia flotta legkorszerűbb egységét, a Richelieu csatahajót.
1942. november 13-án, miután amerikai csapatok szálltak partra Észak-Afrikában, a németek megszállták Franciaországnak a Vichy kormányzat irányítása alatt maradt részét is. A flotta Toulonban állomásozó hajóit a francia tengerészek a fenékszelepek megnyitásával elsüllyesztették, hogy ne kerüljenek német kézre.
Az angliai csata [szerkesztés]
A dunkerque-i brit kudarc és Franciaország kiesése után Hitler arra számított, hogy sikerül békét kötnie Nagy-Britanniával. Július elején a berlini sportcsarnokban elhangzott beszédében közölte is feltételeit: Németország uralja Európa meghódított területeit és visszakap néhány az első világháborúban elveszített gyarmatot, cserébe Nagy-Britannia megtarthatja tengerentúli birodalmát. Britanniában azonban a németekkel való kiegyezést csak egy gyenge csoport fontolgatta (elsősorban Lord Halifax külügyminiszter vezetésével), és az is csak igen határozatlanul. Még Chamberlain is Churchill mellé állt, aki a Parlamentben kijelentette: „Harcolunk a tengerpartokon, a kikötőkben, a mezőkön és a városok utcáin, harcolunk a dombok között és a hegyekben. Soha sem adjuk meg magunkat, és ha, amit egy percig sem hiszünk, a sziget, vagy annak nagy része le lenne igázva, akkor birodalmunk tengeren túli részein a brit hajóhad segítségével folytatják a harcot.”
A franciaországi hadjárat sikeres befejezését követően azonnal megkezdődtek a Dél-Anglia elleni hadjárat előkészületei: a hadművelet az Oroszlánfóka (Seelöwe) fedőnevet kapta. A brit tengeri fölény miatt a német haditengerészet – elsősorban Reader admirális – ragaszkodott, ahhoz, hogy a La Manche-csatorna fölött a Luftwaffe teljes légi fölényt szerezzen, mert csak így biztosíthatta az átkelést és a partra szálló csapatok utánpótlását. Az angliai csata első célja így a Királyi Légierő (RAF) teljes kiiktatása volt. A németek számszerűleg jelentős fölényben voltak az angolokkal szemben. A bombázóerő gerincét mintegy 5000 Junkers Ju 88, Dornier Do 17, Heinkel He 111 kétmotoros közepes bombázógép alkotta, amelyek franciaországi és belgiumi repülőterekről szálltak fel. Az Anglia fölé repülő kötelékeket egymotoros Messerschmitt Bf 109és kisebb számban kétmotoros Bf 110 „nehézvadászok” kísérték. A Bf 109 gyorsaságban felülmúlta a velük szemben felszálló brit Hurricane és Spitfire vadászokat, azok azonban fordulékonyabbak voltak. Sokat számított a védekezésben és ellensúlyozta a németek számbeli fölényét, hogy a britek – egyebek mellett a kiépített radarrendszer segítségével – olyan megfigyelési és légiirányítási rendszert alakítottak ki, amely lehetővé tette, hogy a vadászkötelékeket rugalmasan mindig a legveszélyeztetettebb térségekbe irányítsák. Nem kis előnyt jelentett a RAF számára az sem, hogy a lelőtt német gépek személyzete – mégha sikerült is ejtőernyővel földet érnie – fogságba, vagy a tengerbe esett, míg a lelőtt brit pilóták ismét harcba vethetők voltak. Természetesen a légi ütközetek során közülük is sokan elestek, vagy megsebesültek, többször is előfordult azonban, hogy a délelőtt lelőtt brit pilóta délután egy újabb géppel ismét felszállt. A németek így sorra veszítették el legtapasztaltabb pilótáikat, akiket csak nehezen sikerült pótolniuk. Meg kell említeni még, hogy több RAF-vadászszázad személyzetét a megszállt országokból menekült pilóták adták: akadtak közöttük franciák, lengyelek, csehszlovákok, kisebb számban belgák, hollandok és amerikai önkéntesek is.
A Luftwaffe hamarosan, már májusban elkezdte a dél-anglia katonai célpontok módszeres bombázását. Az első nagyobb támadás az angliai repülőterek ellen augusztus 8-án történt, ekkor a Luftwaffe 2669 gépet vetett be. A csata első szakaszában a németek elsősorban a repülőtereket, radarállomásokat, légiirányítási pontokat támadták. A történészek többsége egyetért abban, hogy az elszenvedett súlyos veszteségek ellenére közel jutottak ahhoz, hogy fölmorzsolják a Királyi Légierőt és átvegyék a légiuralmat Dél-Anglia fölött. Csak augusztus 24. és szeptember 6. között a RAF 233 pilótát és 466 gépet veszített el, miközben a teljes vadászlégierő ebben az időszakban alig haladta meg az 1000 gépet. Ahogy telt az idő egyre kíméletlenebb és egyre erőteljesebb támadásokat hajtottak végre az angol légtérben. Szeptember 7-én azonban Göring utasítására a támadások súlypontját áthelyezték az angol nagyvárosok – elsősorban London – elleni támadásokra, lemondva ezzel a RAF megsemmisítéséről, és a lakosság ellenállóerejének megtörésétől várva a győzelmet. Londont november 3-áig gyakorlatilag minden éjszaka bombázták, ezt követően pedig súlyos támadás érte Manchestert, Liverpoolt, Birminghamot, Bristolt stb. is. Coventry középkori városközpontját teljesen elpusztították, ezzel a város neve az értelmetlen terrorbombázás egyik jelképévé vált. A támadások intenzitása csak november végétől csökkent fokozatosan, miután Hitler már október 12-én bejelentette vezérkarának a Seelöwe hadművelet elhalasztását. Jóllehet, egészen a háború végéig tartottak a légitámadások Nagy-Britannia ellen.
Háború az Atlanti-óceánon (Atlanti csata) [szerkesztés]
Az Atlanti-óceánon folyó tengeri háború kitartott az egész háború ideje alatt. Lengyelország megszállása után kezdődött, amikor egy német tengeralattjáró megtorpedózta az SS Athenia személyszállító óceánjárót, mert felfegyverzett kereskedelmi cirkálónak nézte. Mivel az első világháborúban a brit kereskedelmi hajókat gyakran érték támadások, a britek, hogy ennek megismétlődését elkerüljék, elrendelték, hogy a kereskedelmi hajók konvojokban közlekedjenek. Ennek ellenére még így is számos hajó vágott neki a tengernek védtelenül, ugyanis a haditengerészet nem tudott elegendő kísérőhajót biztosítani számukra. Kezdetben a német tengeralattjárók elsősorban a brit vizeken, a felszíni flotta pedig az Atlanti-óceánon tevékenykedett. A britek megpróbáltak az ellenséges tengeralattjárók ellen küzdeni. Erre a célra több tengeralattjáró elleni csoportot is létrehoztak, de ezek nem voltak hatékonyak, mivel a tengeralattjárók helyének meghatározása nehéznek bizonyult.
1940 júniusára a németek elfoglalták Norvégiát és Franciaországot, így a tengeralattjárók elleni harc még kilátástalanabbá vált. Az addig a Szövetségesek oldalán harcoló Franciaország és ezzel együtt a Francia Haditengerészet kilépett a háborúból. A francia kikötők a németekhez kerültek, így a német haditengerészet (Kriegsmarine) hajóinak hatótávolsága jelentősen megnőtt. A Brit Királyi Haditengerészetre óriási nyomás nehezedett, ugyanis védenie kellett a La Manche-csatornát, nehogy a németek támadást intézzenek a Brit-szigetek ellen, egységeket kellett küldenie a Földközi-tengerre, hogy pótolják a francia flotta hiányát, valamint kíséretet kellett biztosítania kereskedelmi konvojai számára. A helyzeten némileg javított az 1940 szeptemberében, az Egyesült Államokkal kötött Rombolók Támaszpontokért Egyezmény(Destroyers for Bases Agreement), melynek értelmében a britek néhány tengerentúli támaszpontjukat az Egyesült Államoknak adják, ötven rombolóért cserébe. Ezeket a rombolókat a britek a konvojok kísérésére használták. Német oldalon a tengeralattjárók hatalmas sikerei növelték a tengeralattjáró gyártás mértékét, valamint hozzájárult a „farkasfalka” technika továbbfejlesztéséhez.
A német felszíni flotta, amely Norvégia elfoglalásánál komoly veszteségeket szenvedett, vegyes eredményeket könyvelhetett el. Számos kereskedelmi hajót süllyesztettek el portyáik során, például a Berlin hadműveletben, de ugyanakkor olyan hajókat vesztettek el, mint az Admiral Graf Spee vagy a Bismarck. A Bismarck elvesztésének komoly hatása volt a német haditengerészet látásmódjára, ugyanis ezt követőenHitler elrendelte, hogy az összes felszíni hajó a norvég vizeken tartózkodjon. Ezzel az addigi portyázások helyett a fő hangsúly Skandinávia megóvására helyeződött, ugyanis Hitler tartott a Szövetségesek egy esetleges Skandinávia elleni támadásától. Mindeközben a Brit Királyi Haditengerészet is elveszítette néhány nagyobb hajóját, mint például a Courageous repülőgép-hordozót, a Royal Oak csatahajót vagy a Hoodcsatacirkálót, de nagyobb mérete miatt a brit flotta könnyebben feldolgozta ezeket a veszteségeket.
1941 májusában a briteknek sikerült megszerezniük egy sértetlen Enigma kódológépet, amely nagyban hozzájárult a németek kódolt rádióüzeneteinek megfejtéséhez. Ezután a Szövetségesek megtudták a tengeralattjárók tartózkodási helyét, és a konvojok útvonalának tervezésekor el tudták kerülni azokat. 1941 nyarán a Szovjetunióátállt a Szövetségesek oldalára, de gyártókapacitásuk és eszközeik jelentős részét elvesztették a német támadás első heteiben. A nyugati Szövetségesek ezért megpróbáltak a szovjeteknek hadianyagot szállítani sarkköri konvojokkal, de ezek folyamatos német támadásoknak voltak kitéve. 1941 szeptemberében a német tengeralattjáró flotta nagy részét a Földközi-tengerre vezényelték, hogy megbénítsák a britek ellátó vonalait. Decemberben az Egyesült Államok is belépett a háborúba, de nem törődtek a tengeralattjárók elleni védelemmel. Ennek következtében az amerikai hajóveszteségek olyan óriásiak voltak, hogy a németek ezt az időszakot tekintették a tengeralattjárók második virágkorának.
.jpg&filetimestamp=20100625160925)
1942 februárjában számos, addig a franciaországi Brest kikötőjében állomásozó német hajó kelt át a La Manche-csatornán, hogy Hitler korábbi utasítása szerint norvég vizekre hajózzon. A németek sikere komolyan megtépázta a Brit Királyi Haditengerészet hírnevét. Júniusban a Szövetséges repülőgépeken alkalmazni kezdték a Leigh-fényszórót, mellyel az előzőleg radarral felderített, felszínen tartózkodó tengeralattjárókat lehetett megvilágítani megtámadásuk előtt. A németek válasza erre a Metox radarészlelő rendszer volt, mely segítségével a tengeralattjárók időben megtudták, ha ellenséges repülőgép közeledik. Az amerikaiak a partvidék elsötétítésével és a konvojok összekapcsolásával érték el veszteségeik csökkenését. A partvidékek elsötétítése azért volt fontos, mert így a német tengeralattjárók nem tudták a városok által kibocsátott fényben bemérni a Szövetségesek hajóit. Augusztusra a német tengeralattjárók visszatértek a Földközi-tengerre. Decemberben a németek egy nagyobb, felszíni hajókból álló csoporttal támadtak meg egy sarkvidéki konvojt, de egyetlen szállítóhajót sem sikerült megsemmisíteniük. Ennek következtében menesztették a Kriegsmarine addigi vezetőjét, Erich Raeder nagyadmirálist, helyére Karl Dönitzt, a tengeralattjáró haderő parancsnokát ültették, így a német haditengerészet fő fegyverei a tengeralattjárók lettek.
1943 januárjában a britek kifejlesztették a H2S radarrendszert, mely a Metox számára észrevehetetlen volt. Természetesen a németek ezt látván előhozakodtak a Naxos radarészlelő rendszerrel, mely segítségével a német vadászrepülőgépek rá tudtak tapadni a H2S radart használó ellenséges gépekre. Tavaszra a hadiszerencse a Szövetségesek oldalára állt, a németek által csak Fekete Májusnak nevezett időszakkal, mikor a Szövetségesek egyre kevesebb hajót vesztettek, de a német tengeralattjáró flotta 25%-a megsemmisült. Ez év decemberében az utolsó nagyobb német hajó is elveszett az Északi-foki csata során. Ezt követően a németek már nem tudták visszavenni a kezdeményezést, mivel a Szövetségesek hajótermelése óriási volt és tengeralattjárók elleni védelmük egyre kiforrottabbá vált, többek közt nagy hatótávolságú bombázóiknak köszönhetően. Az egyre fejlődő technológiával a Szövetségesek több tengeralattjárót tudtak elsüllyeszteni és konvojaik egyre több hadianyagot juttattak célba. Ez a jelentős hadianyag utánpótlás tette lehetővé a Szövetségesek Nyugat-Európa elleni támadását 1944 közepén.
A Szovjetunió annektálja a balti államokat [szerkesztés]
1939-ben Szovjetunió a balti államok és Finnország hivatalos kormányát nem ismerte el, azokban szovjet segítséggel alternatív kormányokat hozott létre. A Téli háború nem hozott eredményt a finn alternatív kormány részére, és Finnországot nem sikerül annektálni, de a balti államokban a Szovjetunió hatalomra tudta segíteni bábkormányát: a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében a Szovjetunió szabad kezet kapott a balti államokban, 1940. június 15-17. között provokált incidensek után a Szovjetunió mindhárom balti államba bevonult, majd augusztus 3-5-én annektálta azokat. A balti államok függetlenségüket csak 1991-ben nyerik vissza.
A balkáni hadjárat (Unternehmen Marita) [szerkesztés]
Miután letett az angliai invázióról, Hitler kelet felé tekintett. 1941 februárjában jóváhagyták a Barbarossa hadműveletet, a Szovjetunió elleni támadás tervét. Előtte azonban rendezni kellett a balkáni helyzetet. 1940. október végén ugyanis az olasz csapatok Albániából kiindulva megtámadták Görögországot. Mussolini a hadjárat megindításáról nem tájékoztatta a németeket; ezzel azt kívánta jelezni, hogy Olaszország Németországgal egyenrangú nagyhatalom (korábban Hitler sem adott előzetes tájékoztatást az olaszoknak, és ez sértette a Ducet). A három olasz hadosztály – a Ferrara, a Centauro és a Siena – a tengerpart mentén indította meg az offenzívát, a Giulia, a Parma és a Piemonte hadosztály célja pedig az volt, hogy Makedónián keresztül elérje Thesszaloníkinél az Égei-tengert. November 5-én azonban az olasz támadás elakadt, a görög haderő pedig november 14-én ellentámadásba ment át és bekerítéssel fenyegette az olasz balszárnyat, amelyet Albániába kellett visszavonni. Decemberre az olaszokat teljesen sikerült visszaszorítani, és a frontvonal már albán területen húzódott. Az olasz-görög konfliktusban Jugoszlávia semlegesnek nyilvánította magát, de a németek erős diplomáciai erőfeszítéseket tettek, hogy a délszláv államot a tengelyhatalmak mellé állítsák. (Részben ennek részeként született meg a magyar-jugoszláv „Örök barátsági szerződés is” december 12-én.) 1941. március 25-én Jugoszlávia csatlakozott is aHáromhatalmi egyezményhez. Két nappal később azonban államcsíny történt Belgrádban, és a Simovic tábornok vezetésével megalakult új kormány érvénytelenítette a csatlakozást.
A németek a már a szovjet határok felé felvonuló csapataikból jelentős erőket (mintegy 35 hadosztályt) csoportosítottak át a balkáni hadjáratra. A támadás két fő irányból, Bulgáriából és Magyarországról indult április 6-án, List, Dietrich és Richthofen tábornokok irányítása alatt. (Teleki Pál magyar miniszterelnök látva, hogy nem képes megakadályozni az ország végleges besodródását a háborúba a németek oldalán, április 3-án öngyilkos lett). A németek napok alatt elfoglalták Belgrádot, amit súlyos légitámadás is ért. Április 10-én kikiáltották az önálló Horvátországot; az Ante Pavelić vezetésével megalakult usztasa állam lényegében német-olasz gyámság alatt állt. Jugoszlávia fennmaradó részét német, olasz, bolgár és magyar megszállási zónákra osztották. Április 15-én a Bulgária felől és az északi irányból előrenyomuló német páncélos oszlopok találkoztak az Ohridi-tavaknál, majd görög területre lépve folytatták az offenzívát, áttörték a határ mentén húzódó Metaxas-vonal-at, és három nap alatt elfoglalták Athént. Április 17-én a jugoszláv haderő letette a fegyvert. Időközben Görögországba brit csapatok érkeztek, amelyek a Korinthoszi-csatorna mentén próbáltak védelmi vonalat kialakítani (itt a legkeskenyebb a félsziget), a gyorsan támadó németek azonban két nap alatt áttörtek, és április 21-én Görögország is megadta magát, a briteket kivonták. II. György király Angliába menekült.
A hadjárat utolsó epizódjaként májusban mintegy 6000 ejtőernyőssel – súlyos veszteségek árán – a németek elfoglalták Krétát. Ez volt a világ első kizárólag ejtőernyősökkel végrehajtott hadművelete. A támadást 1941. május 20-án indították meg a németek.A hadműveletet a Luftwaffe irányította, és a 4. légiflotta alá rendelt XI. légihadtest – tulajdonképpen légideszant erő – és a VIII. légihadtest hajtotta végre a haditengerészettel karöltve. A hadművelet jelentősen befolyásolta a további ejtőernyős alakulatok és akciók fejlesztését, így a német légierő vezetői különösen nagy hangsúlyt fektettek az akció megtervezésére és kivitelezésére.
A németek több szempontból is hátrányból kezdték a hadműveletet. A korábban az angliai invázióra begyakoroltatott 7. ejtőernyős hadosztályból és 22. légideszant hadosztályból felállított XI. légihadtestet a krétai hadművelet előtt szétválasztották, és részeit külön alkalmazták. A nehézfegyverzettel is rendelkező 22. légideszant hadosztályt a Romániában fekvő Ploieşti olajmezők közvetlen biztosítására alkalmazták, szárazföldi erőként, és nem engedték részt venni a krétai invázióban. James Lucas angol hadtörténész szerint a szárazföldi erők vezérkara nem volt hajlandó egy hadosztályt átadni a Luftwaffénak, vélhetőleg ez a haderőnemek közti presztízsharc állt a hadművelethez szükséges erő elvonása mögött. Így a németek kénytelenek voltak a 22. légideszant hadosztály helyett az 5. hegyivadász hadosztályt bevetni, amely könnyűfegyverzettel volt ellátva és alkalmas volt légiszállításra, ám még nem rendelkezett légideszant-hadműveleti tapasztalatokkal és speciális fegyverzettel. Emiatt csupán egy vitorlázógépeken deszantolható rohamezred állt Kréta ellen a németek rendelkezésére, 70 könnyű vitorlázógéppel felszerelve. Nehéz vitorlázógépeket a németek nem alkalmaztak. A hegyivadász hadosztály csak kis részét tudták elszállítani a jó öreg Tante Ju-k, azaz a hárommotoros Ju-52-esek, a nagyobb részét – 7000 katonát és a nehézfegyverzetet – tengeri úton próbálták a szigetre juttatni. Ismeretlen okokból sem a német sem az olasz fél nem rendelkezett a szállításra betervezett hajókapacitással, így kénytelenek voltak azt a görög kikötőkben horgonyzó, civil tulajdonosaiktól elrekvirált vitorlásokkal pótolni. Az ezeken a „lélekvesztőkön” bezsúfolt 5. hegyivadász hadosztály, egy gépkocsizó hadosztály, a légelhárító egységek és egy harckocsi hadosztály csekély olasz tengeri támogatással az oldalán indult útnak. Bár a hadművelet végül látványos sikerrel zárult, a légideszant-alakulatok – lényegében az utánpótlás elégtelensége miatt – olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy azt (minőségileg) a háború végéig sem sikerült pótolni.
Német-szovjet háború [szerkesztés]
A Szovjetunió megtámadása (Barbarossa hadművelet) [szerkesztés]
A Szovjetunió elleni támadás tervét már 1941. február 4-én jóváhagyták. A támadást eredetileg május 15-re tűzték ki, de a balkáni események és a késői tavaszi olvadás miatt június 22-re halasztották. A támadásban 190 hadosztály, ebből 27 páncélos, illetve gépesített vett részt. A Barbarossa hadművelet három irányba írta elő az előrenyomulást. Északon Leningrád felé kellett támadnia von Leebhadseregcsoportjának, középen Szmolenszken át Moszkva felé tört előre von Bock (45 hadosztály), délen pedig – (Galíciából kiindulva) Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé – von Rundstedthadseregcsoportja (30 hadosztály; utóbbit román és szlovák, később magyar csapatok is kiegészítették.) A fő célkitűzés – a Vörös Hadsereg teljes megsemmisítése mellett – a Leningrád-Moszkva-Rosztov vonal elfoglalása volt, ahonnan a Luftwaffe már elérhette az utolsó szovjet iparvidéket az Urálban, hogy aztán légitámadásokkal végképp meghiúsítsanak minden további ellenállást.
Az, hogy a német-szovjet összecsapásra előbb-utóbb sor kerül, a szovjet vezérkar számára is világos volt. (Ennek ellentmond, hogy Molotov 1940 októberében a 2. paktum tervével kereste fel a német vezetést, amelyben a Szovjetunió szabad rendelkezési jogot követelt a Balkánon és a török területeken is, ellenkező esetben az első paktumban rögzített gazdasági megállapodások felmondásával fenyegetőzve. A szovjet követelés egyértelműen függőségi helyzetbe hozta volna Németországot, így azt Hitler elutasította. Mivel nem is tűnt valószínűnek, hogy a paktum javaslatát a németek elfogadják, feltételezhető, hogy Sztálin szándékosan provokálta a németeket.) Úgy értékelték, hogy a – mellesleg az 1937-es perek idején legjobb vezetőitől megfosztott – Vörös Hadsereg 1943-ra készülhet fel megfelelőképpen a háborúra. Folyamatban, de még a kezdeti szakaszában volt a hadsereg új, korszerű fegyverekkel (Nem sokkal korábban indult meg például a Jak 3 vadászgép, a T-34 közepes és a KV nehéz harckocsi stb. sorozatgyártása) való ellátása. Sztálin – kihasználva a Molotov–Ribbentrop-paktumban a Szovjetunió számára biztosított lehetőséget – minden erejével igyekezett az időt húzni. Provokációtól tartva nem hitt a szovjet hírszerzés (és egyéb források) jelzéseinek a küszöbönálló német támadásról. A vezérkar nyomására csak június 21-én éjjel járult hozzá, hogy a határ menti katonai körzetek csapatait készültségbe helyezzék, amelyeknek nem volt idejük megfelelően felkészülve elfoglalni védelmi állásaikat és jórészt menetből kényszerültek harcba bocsátkozni.
Hitler teljes mértékkel biztos volt abban, hogy pár hónap alatt térdre kényszerítik a világ legnagyobb országát. "Nekünk csak a kaput kell majd betörnünk, és az egész korhadt épület összeomlik majd", mondta. 1941. június 22-én hajnalban megkezdődött a történelem legnagyobb inváziója, ami a Barbarossa fedőnevet kapta. Három fő hadseregcsoport, az "Észak", a "Közép", és a "Dél" indult meg a Szovjetunió belseje felé. Az "Észak" Leningrád ellen indult meg. A "Közép" Moszkvát tűzte ki célul, a "Dél" pedig Ukrajnát akarta elfoglalni. Ám Hitler túlságosan is biztos volt a korai győzelemben,ezért nem biztosított téli ruhát és kellő utánpótlást a csapatainak. Ez később komoly problémát jelentett a német hadseregnek.
A háború a Luftwaffe repülőterek elleni támadásával kezdődött. A szovjet légierő gépeinek nagy részét (mintegy 6000 gépet) a földön semmisítették meg, így az első hetekben szinte korlátlanná vált a német légi fölény. A németek az előző hadjáratokban bevált taktikát alkalmazták: légi erejükkel támogatott páncélos és gépesített erőikkel mélyen benyomultak a szovjet csapatok mögé, elvágták az utánpótlási vonalakat, hatalmas katlanokat hoztak létre. Az első napok zűrzavarát fokozta, hogy a Vörös Hadsereg nem volt megfelelő rádiókészülékekkel fölszerelve (eredetileg úgy képzelték, hogy a postai vonalak alkalmasak lesznek a kapcsolattartásra). Így a magasabb rangú parancsnokok nem voltak képesek megfelelő képet alkotni csapataik helyzetéről, s parancsaik sem jutottak el az alájuk rendelt alakulatokhoz. Ezt mutatja az is, hogy a főparancsnokság első utasításai még arról szóltak, hogy a Vörös Hadsereg menjen át ellentámadásba, és a hadszínteret helyezze át ellenséges területre. Ezek végrehajtását gyakorlatilag meg sem lehetett próbálni.
Újabb vélemények szerint a szovjet hadsereg sorakozott fel támadásra hatalmas erőkkel a határon. A támadást mint a védekezés egyik formáját alkalmazták a németek. A támadó német haderő kisebb volt, mint a védekező orosz, a kezdeti sikereket azért érték el, mert nem védekezésre volt a szovjet haderő berendezkedve, hanem három nagy támadó ékben állt fel; az ékek között tudott a német haderő gyorsan behatolni, és elvágni az utánpótlási vonalakat, majd egész seregrészeket bekeríteni, ezért is alakultak ki később a katlancsaták. Bár ezt az elméletet támasztja alá az is, hogy Hitler hirtelen letett Anglia megszállásáról, így értelmetlenné téve az Anglia elleni légi háborút, a hipotézist mégis több történész élesen vitatja, köztük a magyar származású amerikai John Lukacs.
Július első napjaira gyakorlatilag német kézre kerültek a balti országok, és az Északnyugati Irányban (stratégiai szektor) védekező szovjetek (Vorosilov marsall) gyors ütemben vonultak vissza Leningrád felé. Középen, ahol a Nyugati Front hadseregei védekeztek, a németek elfoglalták Breszt-Litovszk-ot, körülzárták Lvovot, Białystok mellett pedig egy másik bekerítő hadműveletben mintegy félmillió embert zártak körül, és elérték Minszket. Az első tíz egynéhány napban a szovjet hadsereg emellett mintegy 7000 tankot, 4500 löveget veszített. A Vörös Hadsereg elrendelte a visszavonulást a Sztálin-vonalra, a régi határ mentén húzódó erődrendszerre, július 4-én azonban a gyorsan előrenyomuló német páncélosok ezt is szétzilálták. Július 11-én már elesett Szmolenszk, a mellette kialakult katlanban (ahol Tyimosenko marsall ellentámadása kudarcba fulladt) a szovjetek 17 hadosztálya semmisült meg. Dél-Ukrajnában másik 27 hadosztály lett bekerítés áldozata, szeptember elején a németek elfoglalták Dnyepropetrovszkot és átkarolták, majd bekerítették Kijevet, ahol 1,5 millió foglyot ejtettek. Északon szeptember 5-én – az ismét hadba lépő finnek közreműködésével – körülzárták Leningrádot. Elfoglalni azonban nem tudták, miután a Vorosilov helyét átvevő Zsukov marsall – akit Sztálin Kijev védelmével kapcsolatos nézeteltérésük miatt leváltott a vezérkari főnöki funkcióból (mellesleg a vitában Zsukovnak volt igaza) – sikeresen stabilizálta a frontvonalat.
Noha – mint a fentebbi adatokból is kiderült – a Vörös Hadsereg nagyon súlyos veszteségeket szenvedett, és a németek által ejtett foglyok száma milliós nagyságrendet ért el, az orosz alakulatok ellenállása sokkal keményebb volt, mint amire a németek számítottak, és mint amit az európai hadjáratokban tapasztaltak. A szovjet katonák gyakran bekerítve sem adták meg magukat, az utolsó töltényig folytatták a harcot, vagy megpróbáltak fegyveresen kitörni a bekerítésből. A breszti erődöt például a körülzárt határőr csapatok több mint egy hónapig, július végéig védték. A kemény ellenálláshoz hozzájárult az is, hogy a szovjet állások mögött elhelyezkedő NKVD-sek gyakran géppuskatűzzel is megakadályozták a vöröskatonák visszavonulását. Ezek az úgynevezett záró-osztagok főleg 1942 nyarától tevékenykedtek. A szovjet tiszteknek és tábornokoknak – különösen az első időszakban – számolniuk kellett azzal is, hogy sikertelenség esetén megtorlások érik őket – több kudarcot vallott tisztet és tábornokot hadbíróság elé állítottak és kivégeztek (például 1941 júniusának végén a Nyugati katonai körzet főparancsnokát, Pavlov hadseregtábornokot és másokat). Továbbá Sztálin parancsára a hadifogságba eső katonák családján álltak bosszút.
Változott a szovjet propaganda hangneme is: a „szocialista haza” védelme mellett nagy hangsúlyt kapott „Oroszország anyácska”, a hivatkozás az orosz történelem nagyjaira, Alekszandr Nyevszkijre, Szuvorovraés Kutuzovra; különösen nagy hangsúlyt kapott az 1812-es honvédő háború példája. 1941 őszén enyhült az ortodox egyházra húsz éve nehezedő nyomás is, megszüntették a moszkvai pátriárka házi őrizetét, és – ha fenntartásokkal is – a hagyományos vallásos érzületet is a háborús erőfeszítések szolgálatába állították. A háború kitörése előtt, illetve közvetlenül utána több, a harmincas években letartóztatott és táborba került magas rangú tisztet szabadon bocsátottak és reaktiváltak, köztük például Rokosszovszkij marsallt és Mereckov tábornokot. (Ezzel egyidejűleg azonban Berija, az NKVD főnöke javaslatára Sztálin mintegy 300 korábban táborba került tábornok kivégzésére adott utasítást.)
Partizánháború a Szovjetunióban [szerkesztés]
A németek viselkedése a megszállt területeken még azokat is gyorsan ellenük fordította, akik – elsősorban Ukrajnában – kezdetben a sztálini uralom alóli felszabadítókat látták bennük. A német közigazgatás és az Einsatzgruppék azonban nem szövetségesként, hanem meghódítottként bántak a lakossággal. A német hozzáállás hamarosan egységbe forrasztotta a szovjet lakosságot, úgy, ahogy a kommunista vezetőik soha nem lettek volna képesek. A partizánmozgalom spontán kialakulását elősegítette, hogy 1941 júliusában Moszkvában megalakították a Partizánmozgalom Központi Törzsét, és népi háborúra hívtak fel a megszállók ellen. Ez némileg szervezetté tette a német vonalak mögötti ellenállást, amikor lehetett, kihasználta az ebből eredő hírszerzési lehetőségeket, igyekezett (inkább persze a későbbi időszakban) összehangolni a reguláris haderő hadműveleteivel a partizánakciókat, utasításokkal és – minimális mértékben ugyan, de – utánpótlással látta el az ellenállókat. Az ellenállás olyan méreteket öltött, hogy 1942-43-ra valóságos partizánhadtestek jöttek létre a megszállt területek hatalmas erdőségeiben. A partizánmozgalom nemcsak bizonytalanná tette a német utánpótlási vonalakat, hanem helyenként kifejezetten partizánvidékek jöttek létre (például ilyen volt a Brjanszki erdő egy része, illetve a Pripjaty-mocsárvidék).
A hadiipar áttelepítése [szerkesztés]
A Szovjetunió már a háború előtt megkezdte iparának áttelepítését keletre. Stratégiai célja az volt, hogy az Urálon túli és szibériai övezetek nyersanyag illetve ipari termelése elérje a Moszkva, Leningrád, Kijev és aDonyec-medence hagyományos ipari központjainak szintjét. 1930 és 1940 között új kohászati üzemek létesültek Magnyitogorszkban, Kuznyeckben, Nyizsnyij-Tagilban, ipari központok Cseljabinszkban,Novoszibirszkben, alumínium üzemek Volkovban és Dnyepropretrovszkban, szénbányák Kuznyeckben és Karagandában és egy „második Baku” olajmező az Urál-Volga területen.
A keleti területek kezdetben lassú felfejlesztését a német támadás (Barbarossa hadművelet) után rendkívüli mértékben felgyorsították. 1941 októberében a szovjet hadiipar 80%-a úton volt kelet felé. Bár a Wehrmacht előrenyomulása során a szovjetek több mint 300 hadiüzemet vesztettek el, az mégsem bizonyult elég gyorsnak, hogy megakadályozza a leningrádi, kijevi és a Moszkvától nyugatra eső gyárak kitelepítését keletre. Miközben a háború első három hónapjában a vonatok 2,5 millió katonát szállítottak nyugatra, ezalatt 1523 szétszerelt gyárat vittek hátra az uráli területekre (455 üzem), Nyugat-Szibériába (210 üzem), a volgai régióba (200 üzem), Kazahsztánba és a közép-ázsiai területekre (több mint 250 üzem). Mindez óriási erőfeszítéseket igényelt. A novokramatorszki nehézipari gépgyár például 1941. szeptember 29-én kapta meg a parancsot, hogy szerelje szét gyártósorait. 5 napon belül a német bombázók támadásai közepette valamennyi gépét vagonokra rakták, az utolsó napon pedig az üzem 2500 munkása 30 km-t menetelt a legközelebbi működő vasúti pályához, hogy a gépeket követve vonatra szállhasson. Ugyanakkor az üzemeket sikerült szinte hihetetlen sebességgel újraindítani. December 8-án, tíz héttel az után, hogy a harkovi tankgyárat az Urál-hegységbeli Cseljabinszkba telepítették, már le is gyártotta az első 25 darab T-34-es harckocsit.
A moszkvai csata [szerkesztés]
1941. szeptember 30-án Brjanszk, illetve Szmolenszk térségéből von Bock hadseregcsoportja, élén Hoth és Guderian tábornokok páncéloshadtesteivel megkezdte a közvetlen támadást Moszkva ellen. Alig több mint két hét alatt ismét szétzilálták a szovjet frontot, több kisebb bekerítő hadműveletet hajtottak végre. Október elején elfoglalták Vjazmát és Orjolt. Elérték Tulát, a középső frontszakaszon pedig október 18-án elfoglalták a már Moszkva közvetlen közelében lévő Volokalamszkot és Mozsajszkot. Moszkvában október 19-én kihirdették az ostromállapotot, a kormányhivatalok Kujbisevbe költöztek, de Sztálin a Kreml-ben maradt. A szovjet csapatok parancsnokságát ekkor a Leningrádból visszahívott Zsukov és Konyev marsallok vették át, akik újabb védelmi vonalat hoztak létre. Ez átmenetileg megakasztotta a német előretörést. Guderian páncélosai november 15-én újították fel az offenzívát 51 hadosztállyal, mintegy 1500 harckocsival. A szovjet frontot ismét több ponton áttörték, bekerítették Tulát, átkeltek a Moszkva-Volga csatornán. November 25-én egy páncélos ék elérte Moszkva külvárosát, és mintegy 20 kilométerre közelítette meg a Kremlt. December 1-jén azonban a német támadás véglegesen elakadt. Von Bock december 3-a és 5-e között ismét megkísérelte az offenzíva felújítását, de ekkor már utolsó tartalékainak bevetésével sem sikerült kierőszakolnia az áttörést. Miközben a németek kimerültek, Zsukovnak december elejére friss erők álltak rendelkezésére. Addigra részben újabb seregtesteket sikerült felállítani, részben pedig – miután a szovjet vezetés meggyőződött arról, hogy nem kell japán támadásra számítania – a távol-keleti térségből és Szibériából vezényeltek át csapatokat. A Moszkva előtti frontszakaszon így a Vörös Hadsereg december 6-án ellentámadásba ment át. Az orosz csapatok kipihentek voltak, s így ők voltak fölényben, mivel a Wehrmacht katonáit kifárasztotta a több mint fél éve tartó hadjárat. December közepén visszafoglalták Tulát és Mozsajszkot, a hónap végén Kalugát. A január közepéig tartó támadásban mintegy 300-500 kilométerre sikerült visszaszorítaniuk a németeket, és ezzel elhárult a Moszkvát közvetlenül fenyegető veszély.
A Moszkva előtti német vereség a villámháború kudarcát jelentette. Az utánpótlási vonalak végletes megnyúlása mellett ebben szerepet játszott, hogy a korán beköszönt őszi esőzések szinte járhatatlanná tették az utakat, majd a kemény orosz tél ("Tél tábornok") is elkezdődött. Bár az orosz katonák nyilvánvalóan ugyanúgy fáztak, mint a németek, utóbbiak – mivel úgy tervezték, hogy még októberben elfoglalják Moszkvát – nem voltak felkészülve a téli hadviselésre. A német katonák egy része még januárban is nyári egyenruhát hordott, miközben a szovjetek vattakabáttal és nemezcsizmával látták el a katonáikat. A közismerten kemény orosz télben jobban vizsgáztak a szovjetek fegyverei is: miközben a német Schmeisser géppisztolyok hamar befagytak, a lényegesen egyszerűbb szerkezetű orosz Spagin (PPS) géppisztolyok mindenféle időjárásban használhatók maradtak, és sem a nedvesség, sem a homok vagy más szennyeződés nem ártott nekik. A dízelmotoros T-34-es közepes tankok is felülmúlták a német Panzer-III-as és Panzer IV-es tankokat, és Moszkvánál már elegendőt összpontosítottak ahhoz, hogy viszonylag nagy tömegben lehessen bevetni őket. A 150 milliméteres ágyúval felszerelt KV nehézpáncélosnak pedig – bár kevés volt belőle – nem volt német ellenfele (a KV-val azonos kategóriájú Tigrisek csak 1943-ban jelentek meg). Tűzerejük mellett fontos pszichológiai szerepet is játszottak a szintén nagy számban felvonultatott BM-13-as sorozatvetők – ezeket nevezték a németek Sztálin orgonáknak, az oroszok Katyusáknak. (1941 júliusában vetették be először Orsa mellett).
Leningrád ostroma
1941. július közepére az "észak" hadseregcsoport már mélyen a Szovjetunió belsejében járt. Egy hét alatt akár 250 km-t is előrenyomultak, és megállíthatatlanul közeledtek Leningrád felé. Hitler bejelentette, hogy könnyedén elfoglalják majd a várost, és szeptember elejére már körül is zárták a várost 3 000 000 lakosával együtt. A németek, mivel csapataik nagy része Moszkvát ostromolta, taktikát váltottak: kiéheztetéssel akarták elérni, hogy a város lakói megadják magukat. A városba érkező orosz utánpótlásokat mind megsemmisítették.
November elejére a lakosságnak már alig volt élelmiszere. Az ott lakók kénytelenek voltak mindent megenni az életben maradáshoz. Lovakat, kutyákat, macskákat, és még más embereket is elfogyasztottak. Mindeközben a Luftwaffe folyamatosan bombázta a várost.
1942. januárjában, amikor Hitler már majdnem teljesen kiéheztette a várost, befagyott a határában álló Ladoga-tó. Így megnyílt az út az utánpótlás előtt. Naponta 400 teherautó érkezett a városba, amik a visszaúton menekülteket is szállítottak. Tavasszal hajók vették át a teherautók helyét. Viszont a téli hideg után, amikor melegedni kezdett az időjárás, a fagyott hullák felengedtek, és oszlani kezdtek, ezért járvány söpört végig a városon.
A tó alatti vezetéken már üzemanyagot is képesek voltak a városba szállítani. Leningrád városa kiállta az ostromot. Hitlernek a sztálingrádi csatavesztés mellett ez volt a legnagyobb veresége az orosz fronton.
Az 1942-es nyári német offenzíva [szerkesztés]
Viszonylag rövid hadműveleti szünet után a szovjet vezérkar – némi vitát követően – tavasszal a nyugati és a déli irányban egyszerre próbálta felújítani az offenzívát. A front Moszkvával szembeni szakaszán ekkor lényegesen már nem sikerült hátrébb szorítani a németeket, délen azonban több sikerrel kecsegtetett Tyimosenko marsall Harkov irányában május 12-én meginduló támadása (Délnyugati Front és Déli Front). A szovjet páncélosok áttörték a német védőállásokat, és több mint 100 kilométert előrenyomulva elérték Harkov külvárosát. Itt azonban kimerültek a támadó energiák, miközben a kialakult kiszögelés két oldalán megindult a német ellentámadás. Von Bock parancsnoksága alatt délről Kleist tábornok 4. páncélos hadserege, északról pedigPaulus tábornok 6. hadserege átkarolta, majd bekerítette a délnyugati front csapatait, mintegy 240 ezer foglyot ejtve és több mint 1000 szovjet tankot megsemmisítve.
A németek nyári offenzívájának előjátéka Szevasztopol bevétele volt. Az előző év októbere óta bekerített város ellen június 7-én kezdte meg Mansteintábornok hadserege. Június végére áttörték a várost övező védelmi gyűrűt, majd utcai harcban július 2-ig fokozatosan fölszámolták az ellenállást a városban, és elfoglalták a Herszonesz félszigetet.
A németek nagy nyári támadása – eltérően az előző évitől – már nem három, hanem csak egy hadműveleti irányba indult meg. Miközben Dél-Oroszországban fellángoltak a harcok, a front középső és északi szakasza alig mozdult. A történészek többsége már ebben a tényben az erőviszonyok átrendeződésének kezdetét látja. Máig vitatkoznak azon, hogy mi volt a német támadás valódi hadműveleti célja. Az egyik álláspont szerint a német főerők áttörve a Donon és a Volgán észak felé fordultak volna, hogy aztán dél és kelet felől egy óriási stratégiai bekerítéssel foglalják el Moszkvát. A másik vélemény szerint az elsődleges cél a grozniji olajmezők megszerzése, valamint a Kaukázuson keresztül az indiai út megnyitása volt. Elképzelhető az is, hogy a német stratégiai célkitűzések a hadműveletek alakulásának menete során változtak, és miután offenzívájuk a Don-kanyarban elakadt, átmenetileg letettek a Moszkva elleni hadműveletről, és a támadás fő súlypontja így helyeződött át a nyár végére délre.
A 2., a 4. páncélos és a 2. magyar hadsereg (Weichs hadseregcsoportja) június 28-én kezdődött támadásukkal áttörték Rokosszovszkij altábornagy frontvonalát. Július 6-án elérték a Dont, itt azonban ismét erős szovjet ellenállásba ütköztek és Voronyezs térségében lényegében elakadtak. A 6. német hadsereg támadása azonban tőlük délre sikeresen bontakozott ki. Ennek hatására a német főparancsnokság délre irányította a 4. páncélos hadsereget is. Július 23-án ismét elfoglalták a Don melletti Rosztovot. Augusztus elején a Paulus tábornagy 6. hadserege és Kleist 4. páncéloshadserege megindította a Volga irányába az új támadást. Időközben azonban a 4. páncéloshadsereget dél felé, a Kaukázus irányába fordították, miközben Paulus csapatai a Volga menti Sztálingrád elfoglalásának feladatát kapták. A német páncélosok átlagosan 40 km-t tettek meg naponta a dél-orosz sztyeppén. Augusztus 4-én Sztavropolt, 9-én Majkopot érték el, és Kleist erői behatoltak a Kaukázusba, szeptember elején pedig Paulus csapatai megkezdtékSztálingrád ostromát (a várost augusztus 24-én kezdte bombázni a Luftwaffe). A németek egyetlen hónap alatt – a tőlük már szinte megszokott ütemben – több száz kilométert tettek meg, a várt hadászati siker azonban elmaradt. A szovjetek ugyanis – noha kemény utóvédharcokat folytattak – főerőiket ezúttal sikerrel kivonták a német csapások elől, és csak Sztálingrád közvetlen előterében próbáltak megkapaszkodni. Ebben némi szerepet játszott az is, hogy Zsukov és Vasziljevszkij javaslatára Sztálin feladta a merev védelem elvét. Miközben a szovjet vezérkar augusztus végén hozzálátott a hadászati ellentámadás (Uranhadművelet) terveinek és logisztikai előkészületeinek kidolgozásához, a Sztálingrádi Front, melynek élén V. Ny. Gordov, majd Jerjomenko vezérezredes váltotta Tyimosenkót, visszavonulhatott a Volgához, azzal az utasítással azonban, hogy a Volga vonalát és főleg Sztálingrádot mindenképpen tartania kell. Szeptember 6-án Paulus tábornagy 6. hadseregének csapatai behatoltak a városba, amelyet a Csujkov tábornok parancsnoksága alatt álló 62. hadsereg védett. A már rommá bombázott városban kemény utcai harcok alakultak ki. A németek szeptember 13-án a várostól délre elérték a Volgát. Minden házért napokig tartó harc folyt, október végére a város nagy része lényegében a kezükre is került (volt, ahol a német peremvonalat csak száz méter választotta el a folyótól, átütő sikert azonban nem tudtak elérni. Veszteségeik hatalmasak voltak. Július közepe (az offenzíva kezdete) és november 19. között mintegy 200 000 halottat, 1500 harckocsit, 1000 löveget és 1300 repülőgépet vesztettek.
A szovjet ellentámadás Sztálingrádnál [szerkesztés]
A szovjet vezérkar felismerte, hogy a Volgához való előretörés során a 6. német hadsereg szárnyai elnyúltak, és ezeket a német erőknél rosszabbul felszerelt és alacsonyabb harcértékű – román és olasz csapatok biztosították. Ezért – miközben Csujkov tábornok 62. hadserege a város védelmében csak a legszükségesebb utánpótlást kapta – az újonnan felsorakoztatott tartalékokat ide csoportosították. November 19-én a várostól észak-nyugatra a Délnyugati Front (Vatutyin) és a Doni Front (Rokosszovszkij) csapatai, 20-án pedig a várostól délre a Sztálingrádi Front (Jerjomenko) indította meg a támadást összesen 11 hadsereggel, amelyek közül hat volt páncélos. A frontot mindkét szárnyon egyetlen nap alatt áttörték, szétverték a 3. és 4. román hadsereget, és a gyorsan előretörő páncélosékek 23-án a Don mellett Kalacsnál találkoztak, ezzel bekerítve a 6. hadsereget. Hitler megtiltotta a visszavonulást a Donhoz, és a gyűrű bezáródása után a kitörésre sem adott engedélyt. Ebben a döntésben közrejátszott az is, hogy Göring biztosította, hogy a Luftwaffe képes utánpótlással ellátni a bekerített csapatokat, amíg a gyűrűt nem sikerül áttörni. Valójában a 6. hadsereg szükségleteinek csak töredékét tudták légi úton bejuttatni a gyűrűbe, miközben a Lutwaffe teherszállító erői jelentős veszteségeket szenvedtek.
December 12-én Manstein tábornagy vezetésével indult meg a 6., 17., és a 23. páncéloshadosztály támadása a 6. hadsereg felmentésére Délnyugat (Kotyelnyikovo) felől. A„Téli zivatar” (Wintergewitter) fedőnevű hadművelet kezdetben jól haladt, és mintegy 60 kilométerre sikerült megközelíteni a 6. hadsereg peremvonalát. Az offenzíva azonban 23-ára erejét vesztette és elakadt, majd 26-án a szovjet nyomás hatására Manstein kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást. Ezt követően már remény sem volt a 6. hadsereg felmentésére. A szovjetek sikeresen stabilizálták a gyűrűt, majd több kiegészítő offenzívát indítottak (ezek egyike során verték szét december második felében először a 8. olasz, majd januárban a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereget). Januárban súlyos harcok közepette először kettévágták, majd február 2-ra felszámolták a sztálingrádi katlant. Paulus tábornagy az utolsó pillanatban, január 30-án megkapta vezértábornagyi kinevezését Hitlertől. Ez voltaképpen felszólítás volt az öngyilkosságra (korábban soha egyetlen német vezértábornagy sem adta meg magát az ellenségnek), aminek azonban nem tett eleget, hanem fogságba esett 1943. január 31-én. A teljes német veszteség mintegy 250 ezer fő volt, ebből kb. 90 ezer esett hadifogságba.
Sztálingrád már nem volt város többé. Az épületek 99%-a elpusztult, 41 000 lakás 300 gyár, 113 iskola és kórház veszett oda. Ennek ellenére az oroszok úgy örültek ennek a sikernek, mintha a háborút nyerték volna meg. Hatalmas győzelmi parádét rendeztek a város romjai között. Tény viszont, hogy mostantól a keleti fronton a szovjetek vették át a kezdeményezést.
Sztálingrádtól Kurszkig [szerkesztés]
A sztálingrádi és az azt kiegészítő kisebb szovjet ellentámadások következtében a németek visszavonni kényszerültek a Kaukázusba korábban betört csapataikat is (Kleist hadseregcsoport), majd az erős szovjet támadások következtében február 5-én a Don torkolatánál fekvő Rosztovot is ki kellett üríteniük. Ezzel egyidejűleg Vatutyin tábornok Délnyugati Frontja – miután januárban elsöpörte a 8. olasz és a 2. magyar hadsereget – Voronyezs felől tovább folytatta támadását Harkov felé. Február 16-án a várost védő I. SS páncélos hadtest kénytelen volt visszavonulni, a szovjetek visszafoglalták Harkovot. A Vörös Hadsereg célja ekkor már a Dnyeper elérése és Ukrajna teljes felszabadítása volt. Vatutyin támadó erői azonban február közepére kimerültek, miközben – a válságos helyzet hatására – Manstein Dél hadseregcsoportja jelentős utánpótláshoz és (részben Nyugatról részben Kleist "A" hadseregcsoportjától átvezényelt) friss csapatokhoz jutott. A február 20-án induló ellencsapás során a németek Vatutyin meggyengült élegységeit bekerítették, ismét egészen Harkovig vetették vissza a szovjeteket, és március elején körülzárták, majd visszafoglalták a várost. A Vatutyin Délnyugati Frontjával szomszédos Voronyezsi Frontotazonban csak kisebb erőkkel támadták, így az – komoly erősítéseket is kapva – lényegében megtartotta állásait. Ezzel egyidejűleg – mivel a főerők küzdelme délen folyt egy akkor lényegében helyi jelentőségűnek tekintett hadművelettel – a szovjetek Moszkvától nyugatra Vjazmánál hátrébb szorították a németeket. Így mire elérkezett a tavaszi olvadás és a mindkét fél átmeneti kimerültsége miatti hadműveleti szünet, kialakult Kurszk körül az a mintegy 200 kilométeres ív, amely később a nyári harcok középpontjává vált.
Kurszk [szerkesztés]
.jpg&filetimestamp=20081023085908)
1943 március-áprilisában – kisebb bizonytalanságok után – mindkét oldal vezérkara arra a meggyőződésre jutott, hogy a következő hadműveletek számára legkínálkozóbb terep a Kurszk környékén kialakult kiszögelés. Hitler némi vita után elvetette egy újabb déli offenzíva tervét, és áprilisban kiadta az utasítást a kiszögelés két oldalról való megtámadására. A német vezérkar további elképzelései szerint, miután a két irányból támadó erős páncéloskötelékek a kiszögelést levágva találkoznak, megsemmisítik Vatutyin Voronyezsi és Rokosszovszkij Központi Frontjának erőit, majd egy közös, keleti irányú, Moszkva elleni csapással folytatódna a nyári hadjárat. A hadművelet megindítását, amely a „Citadella” fedőnevet kapta, kezdetben májusra tervezték, majd – hogy több idejük legyen a felkészülésre és nagyobb tömegben vethessék be páncélosaikat, köztük az új „Tigris” és Panther nehézharckocsit – július elejére halasztották.
A másik oldalon Zsukov és Vasziljevszkij is arra a következtetésre jutott, hogy Kurszk környékén várható a németek új offenzívája. Némi vita után lebeszélték Sztálint egy megelőző támadás megindításáról, és meggyőzték, hogy egy mélyen kiépített, többrétegű védelmi vonalban védekezve fel kell morzsolni a támadó német alakulatokat, majd a szovjet hadászati tartalékokat felhasználva ezt követően kell támadásba átmenni.
Július 5-én észak felől a Model tábornagy által vezetett 9. hadsereg, dél felől a Hoth tábornok vezette (újjászervezett) 4. páncéloshadsereg mintegy 2700 páncélossal, többségükben a régi Panzer III. és Panzer IV-es harckocsikkal, valamint néhány új Tiger páncélossal, valamint a szintén új Ferdinand rohamlövegekkel indították meg a támadást, amit közel 2000 repülőgép támogatott. A háború során még sosem lépett harcba ilyen szűk területen ilyen nagyméretű páncéloscsoportosítás. Velük szemben azonban szintén rekordsűrűségű védelem épült ki. Közel 10 ezer tüzérségi és páncéltörő löveg, több száz kilométer hosszan kiépített védelmi árokrendszer, kilométerenként 3000-es sűrűségben telepített aknák várták a támadást. A kiszögellés déli szárnyán a támadás megindulása előtti órákban a szovjetek erős megelőző tüzérségi csapást is mértek a németek jól felderített megindulási körleteire. Ez azonban nem érte el a várt hatást, mert ebben az időpontban a német alakulatok még nem foglalták el megindulási pozícióikat.
A németek súlyos harcokban, folyamatos szovjet ellenlökéseket leküzdve nyomultak előre mind az északi, mind a déli frontszakaszon. Július 10-ig mintegy 50 kilométernyire sikerült beékelődniük a szovjet védelmi vonalakba. Támadásuk azonban lelassult, nem sikerült kierőszakolniuk a teljes áttörést. Július 11-én megindult a szovjet ellentámadás. Északon – lényegében Model csapatainak a szárnyában Popov vezérezredes Brjanszki Frontja, 12-én délen Hoth oldalában Konyev vezérezredes Sztyeppi Frontja támadott. A világtörténelem legnagyobb páncéloscsatájában Kurszktól délre, a prohorovkai páncélosütközetben összesen több mint 800 harckocsi vett részt. Július 13-án Hitler - megrémülve a szicíliai szövetséges partraszállástól - leállította az offenzívát, habár a bevetett páncélos veszteségei viszonylagosan alacsonyak voltak. A szovjet oldal már ki volt merülve, a Voronyezsi Frontot szétverték, a Sztyeppi Front jelentős veszteségeket szenvedett, a páncélosok 60%-a használhatatlanná vált. A hibás döntés eredményeként a szovjetek elfoglalták a kiürített területet, valamint az Urálban ekkor már teljes kapacitással működő üzemeknek köszönhetően – a szovjet harckocsigyártás jelentősen meghaladta a németekét, a tüzérségi eszközök gyártása pedig a többszörösére emelkedett. A Vörös Hadsereg a kurszki összecsapás után újabb csapatokat tudott támadásra felsorakoztatni, miközben a németek gyakorlatilag teljes hadászati tartalékukat átcsoportosították Olaszország felé a szövetségesek szicíliai partraszállását követő időkre.
A hadtörténészek jó része szerint a háború igazi fordulatának inkább a kurszki, mint a sztálingrádi csata nevezhető. Utóbbi jelentősége abban van, hogy az volt az első olyan szovjet ellentámadás, amelyben egy jelentős német csoportosítás teljesen megsemmisült. Kurszk után került azonban véglegesen a hadászati kezdeményezés a Vörös Hadsereg kezébe, amit a németeknek többé nem sikerült visszaszerezniük.
Az elemzők egy része szerint emellett szakmailag mind a szovjet tábornoki kar, mind az alacsonyabb rangú tisztek általános színvonala ekkortól már megközelíti a német színvonalat, helyenként és időnként meg is haladja azt. Kialakul a szovjet hadvezérek vezető csoportja: Kurszknál és a kurszki csatát követő belgorodi hadműveletben Zsukov és Vasziljevszkij mellett már vezető szerepet játszanak a háború következő szakaszának meghatározó egyéniségei, Konyev, Vatutyin, Rokosszovszkij, Malinovszkij ésTolbuhin. Noha bátorságuk korábban is kétségbevonhatatlan, az egyszerű szovjet katona harcértéke is ekkortól tekinthető azonosnak a német katonákéval.
A fordulat fontos eleme, hogy 1943 nyarára a szovjet fegyvergyártás volumene is elérte, majd egyes kategóriákban (közepes harckocsik, tüzérségi eszközök, repülőgépek) jelentősen meghaladta a német fegyvergyártásét, és minősége is megjavult. Ekkor jelenik meg a T–34-es áttervezett toronnyal és 85 mm-es ágyúval felszerelt új változata (T–34/85), a KV–2, majd az ISZ–1 nehéz harckocsi, a Jak–3 és a La–5 vadászrepülőgép, majd az Il–2 csatarepülőgép. A harckocsikon szállított rohamalakulatok standard felszerelésévé válik a puska helyett (korábban néha még ebből is kevés volt) az ismert csigatáras Spagin-féle (PPS–41) géppisztoly (1943-ban egyébként a német haderő is részleges átfegyverzésen megy keresztül, a már említett Tiger és a Panther harckocsi, a Ferdinánd rohamlöveg mellett ekkor jelenik meg tömegesen a keleti fronton a Fw 190 vadászgép).
Visszaemlékezések szerint Kurszktól kezdve válik igazán érzékelhetővé a lend-lease szállítások hatása is. Nem is annyira a fegyverszállításoknak volt jelentősége, mint inkább a szállítójárműveknek, teherautóknak (a szövetségesek több 10 000 Studebaker teherautót és Jeep-et szálítottak) és tüzérségi vontatóknak (1944 elejére a szovjet tüzérség a korábbi fogatolt tüzérségből teljesen gépesítetté vált), valamint az élelmiszerszállítmányoknak (a szovjet katonák az amerikai konzerveket „második frontnak” nevezték) és egyéb kisegítő anyagoknak.
Szovjet offenzíva Kurszk után [szerkesztés]
A kurszki győzelem után a rendelkezésre álló hadműveleti tartalékok bevetésével a szovjetek mind a kiszögelléstől délre, mind attól északra általános offenzívába mentek át. Model és Hoth csapatai keményen védekeztek, de nem tudták megakadályozni, hogy a Vörös Hadsereg augusztus 1-jén elfoglalja Orjolt. Délen rövid időre még el is akadt az orosz támadás, augusztus 3-án azonban Vatutyin teljes frontjának bevetésével szinte elsöpörték a 4. német hadsereget. Augusztus 5-én elfoglalták Belgorodot, ezzel lényegében megnyílt az út Harkov és a Dnyeper felé. Manstein javaslatára Hitler engedélyezte a német csapatok visszavonulását az ú.n. Keleti Falhoz. Ennek az erődvonalnak a kiépítésére azonban már nem volt idő. A szovjet hadsereg augusztus 23-án – ekkor már végleg – visszafoglalta Harkovot, szeptember közepén elérte a Dnyepert és több helyen át is kelt rajta.
A Krímtől Fehéroroszországig [szerkesztés]
Az 1943. nyári offenzívát követő hadműveleti szünet alatt átszervezték a szovjet hadsereget. Délen négy új frontot hoztak létre, amelyek az 1-4. Ukrán Front elnevezést kapták. Az új offenzíva első csapását Tolbuhin marsall 4. Ukrán Frontja hajtotta végre a Krím-félsziget irányába október 27-én. A támadás az (újjászervezett) német 6. hadsereget érte, amelyet visszavetett a perekopi földszorostól, így elszigetelve a félszigetet védő német 17. hadsereg mintegy 200 ezer katonáját. November elején támadásba ment át a másik három ukrán front is (1. Ukrán Front: Vatutyin, 2. Ukrán Front: Konyev, 3. Ukrán Front: Malinovszkij). Több ponton átlépték a Dnyepert és sikeresen szélesítették ki a kialakított hídfőállásokat. Manstein tábornagy, a Dél Hadseregcsoport parancsnoka több ízben is javasolta a visszavonulást Hitlernek, aki azonban csak január elején engedélyezte ezt, ahogy a tőle északra védekező Kleist A Hadseregcsoportjának visszavonulását is.
December elején Konyev frontja támadást indított Kremencsuk felől Krivoj Rog irányába. Manstein gyorsan átdobta ide szűkös tartalékait és megakadályozta a további szovjet előretörést, ennek következményeként azonban nem volt esélye arra, hogy visszaverje a következő szovjet offenzívát 150 kilométerrel északabbra. Ezt Vatutyin indította december végén. Kitört a kijevi kiszögellésből és széles fronton továbbterjedt nyugat felé. Január elejére a szovjetek elérték a háború előtti lengyel határt. Manstein itt ellencsapást mért, de csak átmenetileg tudta megakasztani az előrenyomulást. Ezért is nagy árat fizetett: Vatutyin balszárnya, Konyev jobbszárnyával együttműködésben bekerítette a korszunyi kiszögellésben tevékenykedő német csapatokat, bár egy részüknek sikerült kitörniük. Összesen 18 000 ember esett fogságba. Valójában ekkor délen az arcvonal már olyan hosszú volt, hogy a németek képtelenek voltak teljes hosszában védeni, a szovjeteket csak ellentámadásokkal tudták ideiglenesen feltartóztatni. Hitler minden idejében végrehajtott, nagyobb visszavonulásra és az arcvonal lerövidítésére vonatkozó javaslatot elvetett.
Az oroszok hasonló ütemben nyomultak előre februárban és márciusban is. Február 28-án Vatutyint szovjetellenes partizánok (ukrán nacionalisták) egy rajtaütés során halálosan megsebesítették. Ez komoly veszteség volt az orosz hadvezetésre nézve. Zsukov marsall átvette az 1. Ukrán Front parancsnokságát. Március első hetében Galícia irányába mért csapást, és gyors előrenyomulással néhány napon belül eljutott az Odessza-Varsó vasútvonalig. Zsukov balszárnyán Konyev is csapást mért, 18-án elérte a Dnyesztert és gyorsan átkelt rajta. A széles folyónál a németek erős védelmi vonalat alakíthattak volna ki, Konyev gyors előretörése azonban meglepte és összezavarta őket. Zsukov csapatai a következő napokban a Kárpátok lábáig jutottak előre, azaz megközelítették a magyar határt.
Áprilisban a szovjetek elindították a Krím felszabadítására irányuló offenzívájukat. Az itt elszigetelt német 17. hadsereg védelmét Perekop környékén Tolbuhin egy héten belül áttörte, majd a 4. Ukrán Front és a Jerjomenko vezette Önálló Tengermelléki Hadseregcsoport összetartó irányú csapásai alatt Szevasztopol is elesett. A német ellenállás május elején szűnt meg végleg.
A németek már korábban megszállták Magyarországot, amelynek oka egyfelől a szovjetek közeledése volt, másfelől attól tartottak, hogy a szovjet kormánnyal már februárban tárgyalásba kezdő Finnország példája követésre csábíthatja többi szövetségesüket is. Az oroszok további előrenyomulását ebben a szektorban itt a németek megakadályozták, sőt a Kárpátok hágóin át indított ellencsapással ismét betörtek Ukrajnába, de Lvov környékén ez az ellenoffenzíva is beragadt. Mivel délebbre Konyev és Malinovszkij előretörését is megállították áprilisban, pár hónapig eseménytelenül telt az idő itt délen. A németek nagy területeket adtak fel, de veszélyes helyzetekből mentették ki alakulataikat csekély veszteségekkel. Végül azonban súlyos veszteséget szenvedtek: Hitler az "Észak-Ukrajna" (korábban "Don") hadseregcsoport éléről leváltotta a Wehrmacht legkiválóbb hadvezérét, Mansteint.
Északon Leningrád hosszú ideig be volt kerítve, de 1943 elején egy orosz offenzíva sikeresen áttörte a német gyűrűt egy rövid szakaszon. 1944 elején újabb támadást indítottak a németek védelmi állásai ellen.Govorov Leningrádi Frontja és Mereckov Volhovi Frontja ezúttal sikeresen felszabadította a várost. A Moszkva-Leningrád vasútvonal újra megnyílt, Finnországot pedig sikerült elszigetelni. A finn kormány nemsokára béketárgyalásokat kezdeményezett a szovjetekkel. Nem fogadták el a szovjet feltételeket, a helyzet még hónapokig függőben volt. Időközben Ribbentrop Helsinkibe utazott és támogatást ígért a finneknek, olyan időpontban, amikor a németeknek minden egyes alakulatra nagy szükségük lett volna a központi frontjukon. A szovjetek, megunva a várakozást, júniusban támadást indítottak Viipuri irányába, amelyet Govorov hadseregei még a hónap vége előtt elfoglaltak, de ezután elveszítették kezdeti lendületüket. A finnek felajánlották, hogy elfogadják a korábban elutasított békefeltételeket, és némi további egyezkedés után szeptemberben aláírták a békét. A szovjetek feltételül szabták, hogy a finnek támadják meg azokat a német csapatokat, amelyek szeptember 15-ig nem távoztak Finnországból. Visszatértek az 1940-es határokhoz, Finnország pedig jóvátételt fizetett.
Ezalatt a Baltikumban aránylag kevés említésre érdemes esemény történt. Leningrád felszabadulása után az Észak Hadseregcsoport (amelynek élén januárban Lindemann váltotta Küchlert) lassan vonult vissza déli irányba. A szovjetek több ízben kísérletet tettek bekerítésére, de a kedvezőtlen terepviszonyok (mocsarakkal és tavakkal teli terület) miatt nem tudták igazán érvényesíteni nagy számbeli fölényüket. Szűk arcvonalszakaszokon indítottak támadást, de a németek még elegendő emberrel rendelkeztek ahhoz, hogy meg tudják teremteni a védelem megfelelő sűrűségét. A Balti Frontok feladata volt megakadályozni, hogy a hadseregcsoport visszavonuljon Lengyelországba a Baltikumon át és egyesüljön a német főerőkkel. A tavaszi hónapokban csak néhányszor tízezer német esett fogságba. A Riga felszabadítására tett balul sikerült márciusi kísérlet (amiért Sztálin leváltotta és hadseregtábornokból vezérezredessé fokozta le a 2. Balti Front parancsnokát, M. M. Popovot) után az oroszok nyár elején többször is megpróbálták elvágni az „Észak” visszavonulási útját, de a németek ellencsapásai újra meg újra szabaddá tették az utat (az „Észak” parancsnoka ekkor már Friessner).
Sokkal nagyobb jelentőségű volt az oroszok rég várt offenzívája, amelyet a Közép Hadseregcsoport (Busch) ellen indítottak június elején. Ebben a szektorban kevés változás volt azóta, hogy 1942 elején Zsukov Moszkva alatti ellencsapása beragadt. 1943-ban Zeitzler rábeszélésének engedve Hitler jóváhagyta, hogy a csapatok egyenes arcvonalszakaszra vonuljanak vissza a Dnyeper mentén, ahol olyan erős erődvárosokra is támaszkodhattak, mint Orsa, Vityebszk, Zslobin és Mogiljov. Heinrici 4. hadseregének frontja ellen több szovjet támadás is indult az előző télen, de a németek sikerrel verték vissza a többszörös számbeli fölényben lévő ellenséget. Ezúttal azonban nem így történt. Az offenzíva – amelyet hosszas előkészületek előztek meg – június 22-én, a német invázió harmadik évfordulóján indult meg. Bagramjan 1. Balti Frontja,Csernyahovszkij (az egyik legtehetségesebb és messze legfiatalabb szovjet magasabbparancsnok) 3. Belorusz Frontja, Zaharov 2. Belorusz Frontja és Rokosszovszkij 1. Belorusz Frontja összesen mintegy 166 hadosztállyal támadott. A németek joggal tartottak a fél évvel ezelőtti offenzíva megismétlésétől: a szovjetek északon Vityebszknél, délen Zslobintól délre gyorsan áttörtek. A Zaharov seregtesteinek frontális nyomását kiálló 4. hadsereget (most már Tippelskirch) bekerítés fenyegette. A „Közép” Hadseregcsoport összeomlott, a veszteségek végül a 200 000 főt is megközelítették. A Buscht nagyon hamar felváltó Model nagyszerű manőverekkel mentette ki alakulatait, de Fehéroroszországból kiverték őket.
Fehéroroszországtól Budapestig [szerkesztés]
A „Közép” hadseregcsoport három hét alatt elveszítette Fehéroroszországot, Északkelet-Lengyelország felét, Litvánia egy részét és Vilnát. Model alakulatai olyan viharvertek voltak, hogy erős természetes védővonal híján képtelenek voltak megakadályozni, hogy a már lendületét vesztett szovjet offenzíva tovább terjedjen előre nyugat felé. Az „Észak” hadseregcsoport visszavonulási útját Bagramjan és Csernyahovszkij erői elvágták Litvánián át. Július 20-án Stauffenberg ezredes és összeesküvőtársai sikertelen kísérletet tettek Hitler megölésére és a náci rezsim megdöntésére.
A németek ekkor krízishelyzetbe kerültek. A főparancsnokságokon is több tagja volt az összeesküvésnek. A szövetségesek Rómától északra előrenyomultak, Patton nyugaton áttörte a németek arcvonalát. Az összeesküvők táviratban tudósították társaikat, hogy Hitler meghalt. A német rádió az ellenkezőjét közölte. A parancsnokok kezdetben nem tudták biztosan, él-e Hitler, az összeesküvők cinkosai a retorzióktól is tartottak.
Augusztus elején a németek váratlanul magukhoz tértek. Model, aki a merénylet után az elsők között nyilvánította ki a Führer iránti hűségét, Varsótól keletre megállította a szovjet előretörést. Augusztus 1-jén aHoni Hadsereg elfoglalta Varsót, ami így a polgárság kezére került. Értelemszerűen arra számítottak, hogy a szovjetek átkelnek a Visztulán és melléjük állnak, de egy hétig nem történt semmi. A következő héten a németek lecsaptak Bór-Komorowski tábornok csapataira, szétzilálták őket és három kisebb bekerítésben felszámolták. A felkelők összesen 20 000 embert vesztettek, 15 000-en estek fogságba. A civil áldozatok számra 150 000 és 200 000 között volt, 700 000-en elmenekültek. A lengyelek érthető módon vádolták a szovjeteket, hogy szándékosan álltak meg Varsó előtt. Sztálin, aki korábban Bolesław Bięrut vezetésével megbízható sztálinistákból lengyel kormányt hozott létre, nyilván nem akarta, hogy a várost a lakói foglalják vissza. Egy szovjetbarát kormány létrejöttének az volt a feltétele, hogy a szovjetek foglalják el Varsót.
Alighanem ez a második világháború történetének egyik leghomályosabb és legtragikusabb epizódja. A történészek különféle okokkal magyarázzák az eseményeket. Végeredményben három erős, nyugatról átdobott SS-páncéloshadosztály mért ellencsapást július 29-én (két nappal a felkelés kitörése előtt) Varsótól keletre és visszaszorította Rokosszovszkijt. A Sztavka augusztus eleji ülésén Sztálin (akit természetesen Molotov is támogatott) a Varsó elleni offenzíva felújítását követelte, amit Zsukov célszerűtlennek tartott. Az oroszok előrenyomulása nemcsak Varsónál, hanem délebbre, Sandomierznél is elakadt ekkor. Júniusban indított támadásuk már elveszítette lendületét, és miután másfél hónap alatt több mint 720 kilométert törtek előre, túlságosan elnyújtották összeköttetési vonalaikat. A túlerőltetés törvénye végül működésbe lépett, az oroszok hátrányára. Az sem véletlen, hogy Model korábban súlyos veszteségeket szenvedett hadosztályai épp egy erős természetes akadálynál állították meg a szovjeteket. Mindez azt támasztja alá, hogy az oroszok megállásában katonai tényezők nagyobb szerepet kaptak a politikai megfontolásoknál.
Korábban, július közepén a szovjetek a Pripjaty-mocsaraktól délre is offenzívát indítottak. Konyev alakulatai Rokosszovszkij balszárnyával együttműködésben több száz kilométert törtek előre két hét alatt, 27-én betörtek Lvovba, augusztus elejére pedig átkeltek a Visztulán. Az előrenyomulás azonban itt elakadt. Északon Manteuffel tábornok páncéloshadteste kivetette Bagramjan erőit júliusban megszerzett pozícióik egy részéből. Az „Észak” hadseregcsoport (most már Schörner) újabb lehetőséget kapott a menekülésre.
Délen épp ekkor ért véget a patthelyzet. Malinovszkij és Tolbuhin frontjai augusztus 20-án csapást mértek a Dél-Besszarábiában állomásozó német hadseregek frontjára és hátába. A támadás pár nap után meglehetősen felgyorsult. A teljes német 6. hadsereg (amelyet Sztálingrád után újjászerveztek) húsz hadosztálya megsemmisült. Ez a katasztrófa a számbeli veszteséget tekintve a sztálingrádihoz volt hasonlítható. A román kormány csaknem ugyanekkor bejelentette, hogy békét kér. A nácik szövetségesét, Antonescut letartóztatták, az új kormány pedig hadat üzent Németországnak. Az oroszok gyorsan elfoglalták a ploieşti olajmezőket, 31-én pedig bevonultak Bukarestbe. Az ősz azzal telt, hogy megpróbáltak áttörni a Kárpátokon át Magyarországra. Végül azok a hadseregek jutottak ki elsőnek az Alföldre, amelyek délről megkerülték a hegyláncot. További orosz seregtestek a Görögországban állomásozó német csapatokat próbálták meg elvágni, amelyeknek Hitler csak szeptemberben engedélyezte a visszavonulást.
Malinovszkij hadseregei október közepére elfoglalták Erdélyt, majd 130 kilométeres szakaszon felvonultak a Tisza mentén. Október 30-án közvetlen támadást indítottak Budapest felé, amelyet a leggyorsabb alakulatok november 4-re el is értek. A védő német és magyar haderőnek azonban volt ideje megerősíteni védelmi állásait, így a szovjetek decemberre sem tudták elfoglalni a várost, bár ekkorra Tolbuhin hadosztályai is előugrottak a a Dráva torkolata környékén foglalt hídfőállásukból.
Malinovszkij jobbszárnyán, Szlovákiában Petrov 4. Ukrán Frontja sem haladt előre jobban, sőt, január elején még Kassa vonalában harcolt, Budapesttől keletre.
Karácsonykor Tolbuhin és Malinovszkij frontjai közös erőfeszítéssel bekerítették Budapestet. A városban kemény utcai harcok folytak. A német és magyar védekezés elkeseredett volt, de végül sikertelen. A szovjetek komoly veszteségek árán csak február közepére foglalták el a magyar fővárost.
Nyugati szövetségesek ellentámadása
Az olaszországi hadjárat
Partraszállás Szicíliában (Husky hadművelet)
1943. július 9-10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, ezzel a nyugati szövetségesek több mint két év múltán ismét megjelentek szárazföldi erőikkel is az európai kontinensen. A Passero fok két oldalán Patton és Montgomery tábornokok parancsnoksága alá 10 brit és amerikai hadosztály tartozott, ebből kettő légi szállítású (1. brit és 82. amerikai) volt. Velük szemben a szigeten a Guzzoni tábornok vezetésével tíz olasz és két német hadosztály (15. páncélgránátos és a Hermann Göring páncélos) védekezett. Közülük mind kiképzés, mind felszereltség szempontjából csak a németek vehették fel a versenyt a szövetségesekkel, az olasz csapatok egy része még gépesített szállítójárművekkel sem rendelkezett. A partraszállás a szövetségesek számára is meglepően simán zajlott, a sziget elfoglalása azonban nem ment könnyen. Patton csapatai Szicilia nyugati felét foglalták el, míg Montgomery 8. hadserege keletre, Messina felé fordult. Támadása azonban a további két hadosztállyal megerősített (1. ejtőernyős és 29. páncélgránátos hadosztály) német erők kemény ellenállása miatt elakadt, ezért Patton csapatainak egy részét is kelet felé kellett indítani. Végül július 22-én a szövetségesek elfoglalták Palermot, majd kisebb méretű átkaroló hadműveletekkel visszavonulásra kényszerítették a németeket, akik augusztus 11-én kiürítették a szigetet.
Az olaszországi hadjárat kezdete
A szövetségesek szicíliai sikereinek hatására július 25-én Rómában a Fasiszta Nagytanácsban leszavazták Mussolinit, akit le is tartóztattak. III. Viktor Emmanuel kormánya Badoglio tábornokot bízta meg az új kormány megalakításával, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett. Montgomery tábornok 8. hadserege szeptember 3-án átkelt a Messinai-szoroson és elfoglalta Reggio di Calabriát, majd 8-án – az olasz kapituláció és fegyverszünet kihirdetésének napján – Clark tábornok 5. amerikai hadserege partraszállást hajtott végre Nápolytól délre, Salernonál.
Ezt követően a németek megszállták Észak-Olaszországot, és ellenkormányt szerveztek. Mussolinit, akit a Gran Sasson egy turistaházban tartottak fogva, szeptember 12-én Otto Skorzeny ejtőernyős különítménye kiszabadította (Eiche („Tölgy”) hadművelet). Az olasz diktátor Észak-Olaszországban német védnökség alatt létrehozta a Saloi Fasiszta Köztársaságot.
A Salernonál partraszállt amerikai csapatok kezdetben igen erős ellentámadásokat szenvedtek el, voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy nem képesek megtartani a kialakított hídfőt, amit a német 10. hadsereg kis híján kettévágott. Végül a támadó német páncéloskötelékek semmivé váltak a hídfőt fedező szövetséges flotta nehéz hajóágyúinak tüzében. Maradványaik (és az időközben Franciaországból és Oroszországból megérkezett erősítések) szeptember közepére előre elkészített védelmi vonalukba (Gustav-vonal) vonultak vissza. 16-án a Salernoból kiinduló amerikaiak és a félsziget déli csücske felől előnyomuló britek egyesültek, majd szeptember 30-án bevonultak Nápolyba. Eközben a 8. brit hadsereg jobbszárnya az Adria partján nyomult előre, elfoglalta a Foggia környéki repülőtereket.
A szövetséges előrenyomulás a továbbiakban is igen lassan folytatódott az Appennin-félszigeten, ugyanis (a történészek többsége szerint) Clark és Montgomery nem hangolta össze megfelelőképpen hadműveleteit, ami lehetővé tette Kesselringnek, hogy mindig az arcvonal legveszélyeztetettebb szakaszára koncentráljon. Október 12-én az amerikaiak átlépték a Volturno folyót, a britek pedig a félsziget másik oldalán a Trignot. A lassú előrenyomulás következtében (Csiga-offenzíva) csak január elején érték el a Gustav-vonal kulcspontját, a Monte Cassino hegyét, amelyen a Szent Benedek által a 6. században alapított apátság állt. Itt az offenzíva teljesen elakadt.
Anzio és Monte Cassino
Január 22-én az amerikai 1. páncélos és 3 gyaloghadosztálya partraszállt a Rómától 50 kilométerre lévő Anzió mellett, hogy a Gustav-vonalat megkerülve indítson támadást Róma irányába. A németeket ugyan meglepetésként érte az újabb amerikai partraszállás, de villámgyors csapatátcsoportosításokkal sikerült elszigetelniük a kialakított, viszonylag szűk hídfőt. Az amerikaiak január 30-án megindított támadása így kudarcba fulladt, sőt, a következő hónapokban súlyos elhárító harcokra kényszerültek a német 14. hadsereggel szemben. A partraszállás így, ha nem is hiusúlt meg, lényegében nem segített a Monte Cassino előtt álló főerőknek, sőt megosztotta az olasz hadszíntéren levő szövetséges csapatokat.
Az amerikai 34. hadosztály 1944. február 12-én indította meg az első rohamot Monte Cassino ellen, amit azonban az azt védő 1. német ejtőernyős hadosztály súlyos veszteségeket okozva könnyedén visszavert. Február 15-én a 2. új-zélandi és a 4. indiai hadosztály próbálkozott a kolostor és a hegy lábánál fekvő kisváros bevételével sikertelenül. Ez annak ellenére sem sikerült, hogy a támadást 135 B 17-es repülőerődnek a bevetése vezette be, ami romba döntötte a kolostort (ez a légitámadás gyakorlatilag felesleges volt, a német hadosztály parancsnoka ugyanis megtiltotta, hogy a kolostorban katonái védelemre rendezkedjenek be. A kolostort végül májusban súlyos veszteségek árán az ide vezényelt II. lengyel dandár vette be, miközben tőle délről a Szabad Francia Erők marokkói alakulatai áttörtek a hegyeken. Május 23-án a part mentén támadásba mentek át az amerikai-brit páncélos-erők, és ezzel egyidejűleg az Anziói hídfőből is kitörtek a szövetségesek, és megindultak a nyílt várossá nyilvánított Róma felé, amit június 4-én értek el. A német 10. és 14. hadsereg, hogy elkerülje a fenyegető bekerítést, kemény utóvédharcokat folytatva a Pisa és Rimini között kiépített új védőállásookba, a Gót-vonalra húzódtak vissza.
Nyugat-Európa felszabadítása
Az 1943-as teheráni konferencián Sztálin, Roosevelt és Churchill megállapodtak a "Második Front" létrehozásában 1944-re, melynek megfelelően 1944. június 6-án, az ún. D-Napon, kora hajnalban szövetséges csapatok landoltak az Észak-franciaországi Cotentin-félszigettől keletre lévő partokon, Caen városától északra. A hadműveletben amerikai, angol és kanadai erők vettek részt, és öt fő partraszállási helyre érkeztek. A partok kódneve nyugatról kelet felé haladva Utah, Omaha, Gold, Juno, Sword volt, ebből kettőn (Utah, Omaha) az amerikai hadsereg szállt partra, kettőn (Gold, Sword) a britek, egyen (Juno) pedig a kanadaiak.
1944. június 5-én megkezdődött az Overlord (Hűbérúr)hadművelet. A partraszálló szövetségeseknek figyelembe kellett venniük a dagályt, az időjárást, és a holdfényt is. Ezek június 5-én és 6-án mind kedvezőek voltak számukra. A támadók a francia ellenállást is figyelmeztették, akik aznap éjjel vasútvonalakat, telefonközpontokat semmisítettek meg, hogy gátolják a part felé irányuló német csapatmozgásokat. A partraszállás hivatalos kezdetét június 6-án éjjel 0:16 percnek tekintjük, akkor ugyanis három brit vitorlázógép ért földet nem messze Caen városától, és hidakat, utakat foglaltak el. Eközben 9000 repülő indult el a csatorna fölött, hogy aztán ejtőernyős alakulatokat juttasson az ellenséges vonalak mögé. Ugyanekkor a katonák ezreit szállító rohamcsónakok is megindultak a partraszállási zónák felé.
A partraszállók feladata nem volt egyszerű. Heves német tűzben kellett kijutniuk a kétéltű szállítójárművekből a partra, ahol kevés fedezéket találhattak, és mivel 1942 óta a német megszállók kiépítették az "Atlanti Falat", ami a Nyugat-Franciaországtól Észak-Norvégiáig húzódó óceánpartokon kiépülő bunkereket és aknamezőket jelentette, a szövetséges csapatok a D-Napon jelentős, bár a korábban becsültnél alacsonyabb veszteségeket szenvedtek. Caent, a D-napi célt nem sikerült elérni, a város csak jóval később, július végén szabadult fel.
Június 6-án, reggel 6:30-kor partraszálltak az első amerikai egységek a Utah partszakaszon. Aznap estig 23 000 katona ért itt partot mindössze 200 fős veszteség árán. A másik amerikai szektorban, az Omaha partszakaszon már erősebbek voltak a partvédő német erők: több, mint 1000 fős veszteség árán szálltak partra a csapatok. A nap legszörnyűbb véfürdője volt ez. A brit, és kanadai erők váltakozó szerencsével jártak. Nekik könnyen ment a partraszállás, viszont a szárazföld belseje felé heves német ellenállásba ütköztek.
Június 6-án estig 150 000 szövetséges katona ért partot az elfoglalt partszakaszokon, s mindössze 2500-an haltak meg. Amikor Hitler dél körül felébredt, és értesült a partraszállásról, nagyon megörült, mivel a szövetséges erők Angliában elérhetetlenek voltak, s most lecsaphatott rájuk. Ám a tábornokai nem értettek egyet abban, hogy mit kellene most csinálniuk. Von Rundstedt tábornagy, a nyugati német erők főparancsnoka megvárta volna, hogy a támadók nagyobb csapatokat juttassanak partra, és aztán nagyobb erőkkel támadott volna. Erwin Rommel viszont minél előbb támadást akart indítani, hogy a tengerbe szorítsa őket.
A szövetségesek néhány nappal később egyesítették hídfőiket, így létrejött egy körülbelül 50 km hosszú frontvonal június 13-ra. A németek megkíséreltek néhány gyöngébb ellentámadást, azonban nagyobb akcióra nem került sor, mert a szövetségesek korábban sikeresen elhitették a német vezérkarral, hogy a fő invázióra a La Manche-csatorna legkeskenyebb részén, Calais közelében kerül majd sor, így a június 6-i támadást elterelő hadműveletnek hitték. Az antifasiszta erők előrenyomulását hátráltatta a tipikus normandiai terep, az ún. bocage. Ez egy cserjés-bokros vidék, leginkább kisebb mezőkből áll, amelyeket sövénnyel borított földtöltések és kanyargós ösvények zárnak körbe. A sövények természetes akadályt jelentettek mind a páncélosoknak, mind a gyalogságnak, míg a német védőknek ideális fedezéket biztosított. Ez a terület, valamint a szövetséges flotta hajóágyúinak tüze és az óriási légifölény azonban lehetetlenné tette egy sikeres német ellentámadás lehetőségét is.
Míg a vonal keleti részén lévő a Montgomery vezette brit erők megrekedtek a Caen-Caumont vonalnál a bocage-i csatában, az amerikai csapatok Omar Bradley tábornok vezetésével nyugat felé kitörve június 18-ára bekerítették a Cotentin-félszigeten maradt német erőket és tíz nappal később elfoglalták Cherbourgot, így a szövetségeseknek végre lett egy állandó kikötőjük is a kontinensen, ahova erősítést és ellátmányt szállíthattak (addig csak a Mulberry ideiglenes kikötőt tudták erre a célra használni, amit az amerikaiak építettek a partraszállás helyszínén, ez azonban június 19-21 között megsemmisült egy viharban).
Július 3-án az amerikai csapatok elfoglalták Lessay-t, 18-án pedig St Lô-t. Montgomery terve azonban, miszerint az amerikai csapatok dél és kelet felé kitörve bekerítik a Caent védő német páncélosokat, míg a britek a várostól keletre eső, tankoknak kedvezőbb vidéken nyomulnak előre (Goodwood-hadművelet), a rossz idő és a német páncélosok zárótüze miatt meghiúsult, súlyos brit veszteségek mellett. Július 25-én az idő kitisztult és az amerikaiak megindíthatták kitörésüket St. Lô-ból, amihez a britek öt nappal később csatlakoztak (Cobra-, illetve Bluecoat-hadművelet). A németek védelme ekkor már kezdett felmorzsolódni, helyzetüket nehezítette, hogy Patton tábornok 3. hadserege is partraszállt, szélesítve az arcvonalat. A német hadsereg teljesen demoralizálódott, rengetegen adták meg magukat a szövetségeseknek, még többen vonultak vissza. A Dél-Franciaországban partraszálló szövetséges erők ellenállás nélkül nyomultak be Vichy-Franciaországba, az ország többi része is felszabadult augusztus végéig. Párizs komolyabb harcok nélkül került a szövetségesek kezére augusztus 25-én.
Market Garden hadművelet [szerkesztés]
A Market Garden hadművelet a II. világháború legnagyobb, legmerészebb ejtőernyős hadművelete, melynek célja Hollandia nyugati részének elfoglalása lett volna, mely lehetővé tette volna a szövetségesek számára a Ruhr-vidék bekerítését. Így megnyílt volna az út Németország szívéig Berlinig. Az amerikai Eisenhower tábornok ellenezte az ötletet. Szerinte inkább széles arcvonalon kellett volna előrenyomulniuk. Ám Montgomery lehetőséget kapott merész terve megvalósítására, amely majdnem be is vált. Az ejtőernyősök elfoglalták Eindhoven és Nijmegen hídjait. A hadműveleti célt nem sikerült elérniük, az utolsó, arnhemi hidat nem tudták elfoglalni. Az itt ledobott 10 000 brit ejtőernyősből alig kétezernek sikerült visszatérnie.
Ardenneki offenzíva
Az ardenneki offenzíva, (fedőneve: Wacht am Rhein) a Harmadik Birodalom utolsó ellentámadása, amelyet a nyugati fronton hajtottak végre. Az ütközet a mai Benelux államok és Németország területén zajlott. Angol nyelvterületen a Battle of the Bulge elnevezés vált ismertté. Az offenzíva 1944. december 16-án indult; a német csapatok átlagosan 25–30 km mélyen törtek be az amerikai arcvonalba. A legnagyobb behatolási mélység 80 kmvolt. Német oldalon a legmodernebb harckocsikat vetették be: Királytigris, (Tigris II), Párduc, Tigris I nehéz harckocsi, StuG III rohamlöveg. Erről az offenzíváról a leghíresebb film a Halál 50 órája.
A németek a csata idején amerikai egyenruhába öltözött ejtőernyősöket dobtak le szövetséges területre, csapatokat térítettek el, fontos információkhoz jutottak. Az időjárás felhős, ködös volt, így az szövetséges légierő nem támadhatta a német célpontokat. December 23-án kitisztult az égbolt, és komoly csapásokat mértek a Wehrmacht egységeire.
Végül az utánpótlási nehézségek és a légitámadások miatt a német hadsereg a támadás leállítására kényszerült. Bár jelentős területeket foglaltak és súlyos veszteségeket okoztak főként az amerikai erőknek, összességben a német ipar már nem tudta pótolni az elveszett technikát. A szövetséges veszteségek is súlyosak voltak, azonban a sokkal jelentősebb tartalékok, az erősebb ipari háttér miatt könnyebben pótolták veszteségeiket. A mozgó német tartalékok (főként a 6. Waffen-SS páncéloshadosztály) kimerítése végső soron meggyorsította a háború elvesztését. A német haderő semmit nem nyert az offenzívával, a Luftwaffeutolsó kétségbeesett erőfeszítése, a Bodenplatte hadművelet pedig csak pontot tett az offenzíva végére. A Wehrmacht 1945 januárjára eredeti kiindulási állásaiba tért vissza. 1945. márciusában a szövetségesek átkeltek a Rajnán, és nagy erőkkel benyomultak Németországba. A Ruhr-vidéki német csapatokat áprilisban körülzárták.
A háború befejezése Európában
██ Nyugati Szövetségesek (független országok)
██ Nyugati Szövetségesek (gyarmat vagy elfoglalt)
██ Komintern
██ Tengelyhatalmak (országok)
██ Tengelyhatalmak (gyarmat vagy elfoglalt)
██ semleges
Németország szovjet inváziója
A háború utolsó napjai tragikusak voltak Németország és a német nép számára. Hitler nem létező hadseregeket irányított a Berlin alatt fekvő bunkeréből, s egyre jobban kimutatkoztak rajta az elmebetegség jelei. Németország sorsa meg volt pecsételve. Nyugatról az angol és amerikai, keletről a szovjet csapatok vették körül. A nyugati szövetségesek főparancsnoka, Dwight D. Eisenhower megtiltotta csapatainak a Berlin elleni inváziót, mondván, annak már csak szimbolikus jelentősége van, a német vezetés nagy része már az Alpok-erődbe menekült. A szovjetek természetesen nem így gondolták, így legjelentősebb erőiket a német főváros támadására összpontosították.
1944 utolsó hónapjaiban a Vörös Hadsereg megszállta Kelet-Európa nagy részét, és 1945 februárjában már az Odera folyónál álltak. 2 500 000 ember, 6000 harckocsi, és 7500 repülőgép állt rendelkezésükre. Ezzel szemben a Wehrmacht egységei kimerülten, alig néhány páncélos egységgel, a tartalékok teljes hiányával néztek szembe a félelmetes szovjet túlerővel. A német vezetés kétségbeesésében számos alig felfegyverzett és kiképzett alakulatot, a Volksbundegységeit, valamint teljesen idős és fiatal korosztályokat is a frontra vitt.
A Vörös Hadsereg 1945. április 16-án indította el a támadást Berlin ellen. A rommá bombázott városban az alapvető életfeltételek sem voltak meg, míg Hitler és a náci vezetőség városban maradt tagjai Führerbunkerbe költöztek, onnan irányítva a hadműveleteket és az ország maradék részének sorsát.
1945. április 30-án, miután a Vörös Hadsereg csapatai már teljesen megközelítették a Reichstagot és a bunkert, Hitler feleségével együtt öngyilkos lett. A harcok tovább folytak, a Reichstag tornyán lengő vörös zászló hirdette az új szuperhatalmat. Az utolsó ellenállási gócokat csak május 2-án sikerült leküzdeni. Egy héttel később, május 8-án Németország feltétel nélkül megadta magát. A hetedikén Reimsben aláírt okmányokat másnap Wilhelm Keitel (Generalfeldmarschall), Hans-Georg von Friedeburg tengernagy (Generaladmiral) és Hans-Jürgen Stumpff tábornok (Generaloberst) aláírásával ratifikálták, a berlini Karlshors főiskola épületében. Ezzel az európai háború véget ért, de a Távol-Keleten még folytatódtak a harcok.
A háború Észak-Afrikában
Noha az észak-afrikai hadszíntéren az olasz haderők 1940 nyarán számszerű fölényben (hat hadosztály kettővel szemben) voltak a britekkel szemben, Mussolini hosszasan habozott, mielőtt utasítást adott az offenzíva megkezdésére. Ebben szerepet játszott az is, hogy az olasz csapatok valójában nem voltak felkészülve a hadjáratra: nem voltak gépesítve, miközben Wavell tábornok mindkét hadosztálya gépesített volt. Eredetileg az olaszok a támadást a brit szigeteken tervezett német partraszállással egyidejűleg akarták megindítani. Miután ez végül elmaradt (és az olasz erőket is megerősítették), Graziani tábornok hadereje szeptember 13-án lépte át a líbiai-egyiptomi határt. Az angolok visszavonultak, és csupán utóvédharcokra szorítkoztak, így az olaszok szeptember 16-ára elérték Sidi el Baranit. Októberben azonban az angol erők kiegészültek a 7. páncélos hadsztállyal és a földközi-tengeri flottát, valamint légierejét is megerősítették. Wavell december 10-én váratlanul támadásba ment át, szézilálta az olasz 10. hadosztályt, majd elfoglalta Tobrukot, Bengázit és csak akkor állt meg, amikor 1941. február 11-én ismét elérte a líbiai határt.
Mussolini, hogy megvédje Líbiát, kénytelen volt elfogadni a már korábban felajánlott német segítséget. A német 5. könnyű hadosztály, amelyet később még egy páncélos hadosztály is követett, február 15-én érkezett meg Tripoliba; az így felállított Német Afrika-hadtest parancsnokává Erwin Rommel altábornagyot nevezték ki. Ezzel a rosszul felszerelt és gyenge harci szellemű olasz csapatokat jól felszerelt, hatékony német erők egészítették ki, egy igen dinamikus és vállalkozó szellemű, tapasztalt tábornok parancsnoksága alatt.
Körülbelül Rommel megérkezésével egyidőben viszont meggyengítették a vele szemben álló brit erőket. Egy hadosztályt kivontak a sivatagi frontról, hogy a Szomália felől még veszélyeztetett Etiópiába küldjék, mintegy 50 ezer embert Alexandriába vontak vissza, hogy behajózzák őket Görögország felé, és a 7. páncélos hadosztály is jelentős feltöltésre szorult. Rommel – miután Berlinben elérte, hogy kivonják az olaszok parancsnoksága alól – szinte minden előkészület nélkül indította meg támadását; még azt sem várva be, hogy valamennyi csapata beérkezzen. Március 24-én elfoglalta a határmenti El Agheilát, majd – miközben az olasz gyaloghadosztályok a part mentén nyomultak előre, Rommel páncélosaival a sivatagon keresztül átkaroló műveletet hajtott végre. Az angolok – hogy elkerüljék a bekerítést – április 3-án kiürítették Bengázit; Rommel három, viszonylag kis létszámú páncélos oszloppal újabb bekerítő manőverbe kezdett a sivatagon keresztül, aminek eredményeképpen el-Mechilinél a fél angol vezérkart (Neame és OConnor tábornokot) sikerült elfognia. Április 11-ére az olasz Brescia-hadosztály elérte Dernát, a brit csapatok pedig az egyetlen védhető erődítménybe, Tobrukba vonultak vissza.
Az ezt követő nyarat mindkét fél a további hadjáratokra való felkészüléssel töltötte. A brit flotta földközi-tengeri fölényének köszönhetően ebben az időszakban jóval több utánpótlást tudott a csapatokhoz juttatni, mint a németek (a német szállítmányok mintegy harmada veszett oda a tengeren). A jelentősen kiegészített brit 8. hadsereg november 11-én ment át újra támadásba. Ezt a hadjáratot nevezték a három Cunningham hadjáratának, mert az egyiptomi szárazföldi csapatok, a légierők és a földközi-tengeri flotta parancsnokát egyaránt így hívták (közülük ketten voltak testvérek). Rommel kezdetben sikerrel hárította el a Bir el-Gobi elleni támadást, aztán mégis a visszavonulás mellett döntöttt, noha a britek súlyos veszteségeket szenvedtek (a 4. angol páncélos dandár a támadás erőltetése közben szinte teljesen megsemmisült). A németek és olaszok – hosszabb-rövidebb időre többször megállva – 1942 januárjáig egészen Marsa-Matruhig, a korábbi offenzíva kiindulópontjáig hátráltak. Miközben azonban az előrenyomuló brit csapatok szinte teljesen felőrlődtek, Rommelnek nemcsak sikerült megőriznie erői zömét, hanem még komoly utánpótláshoz, többek között új harckocsikhoz is jutott. A Földközi-tengeren a helyzet ugyanis átmenetileg javult a németek számára, elsősorban azzal, hogy az 1941. május végi sikeres „Merkúr” hadművelettel sikerült bevenni Krétát és később a Málta elleni légihadjárat is sikerrel zárult: a britek kiürítették a sziget nagy részét. Így jelentős repülőerőket telepíthettekSzicíliába, és az olasz flotta is fokozta az aktivitását. Rommel szorgalmazásának dacára azonban Málta szigetét nem vették be.
Rommel – az előző évihez hasonlóan – váratlan gyorsasággal indította meg újabb ellentámadását. Január 28-án visszafoglalta Bengázit, ahol nagy mennyiségű járművet és hadianyagot zsákmányolt. Ezután tovább nyomult ismét egészen el-Mechili és Derna felé. A brit 8. hadsereg szétzilálva vonult vissza, és csak Tobruktól nem messze sikerült átmenetileg megvetnie a lábát. A váratlan siker Hitler és Mussolini szemében felértékelte az észak-afrikai hadszinteret. Berghofi találkozójukon mgállapodtak, hogy nagyobb erőket juttatnak Rommelnek. Az új offenzíva május 26-án kezdődött meg. A 90. német és az olasz Trieste-hadosztály Got-el Valebnél áttörte az ezútal keményen védekező britek frontját. A britek gyors ütemben vonultak vissza kelet felé. Ezt kihasználva Rommel egy váratlan hadmozdulattal három nap alatt (június 19–21.) bevette – a védelemre egyébként jól felkészített – Tobrukot, ahol 25 ezer foglyot ejtett, köztük öt tábornokot, nagy mennyiségű hadianyagot, egyebek mellett tízezer köbméter benzint zsákmányolt. Ennek jelentőségét növelte, hogy az előző hadjáratban Tobrukot nem sikerült elfoglalni, a bekerített erődöt heteken keresztül ausztrál katonák védték. Rommel ekkor kapta meg a marsall-botot. Tobruk bevétele után Rommel hasonló energiával folytatta offenzíváját. Két páncélos oszlopa a tengerparttal párhuzamosan előnyomulva menetből elfoglalta a britek matruhi megerősítet állásait, Fukát, és június 30-ára elérte a Nílus-deltától mindössze száz kilométerre levő El-Alamein-i szorost. Itt azonban a britek már szilárdabb védelmet építettek ki, a német-olasz csapatok pedig utánpótlásra és feltöltésre szorultak (Rommelnek mindössze 27 harckocsija maradt), így a front megmerevedett.
Őszre alapvetően megváltoztak a két fél tevékenységét meghatározó hadászati tényezők. A Földközi-tengeren ismét helyreállt a brit flotta fölénye, az olasz flotta – részben olajhiány következtében – beszorult a kikötőibe, és a szövetségesek szilárdan tartották Máltát. A németek meggyengítették Sziciliában állomásozó légierőiket, mert a keleti fronton volt szükség rájuk. Az észak-afrikai olasz-német haderő utánpótlása igencsak akadozott, az útnak indított szállítmányoknak mindössze 55-60%-a ért célba. A Távol-Keleten a Korall-tengeren és a Midway-szigeteknél elért amerikai győzelem csökkentette India veszélyeztetettségét, és lehetővé tette, hogy a britek két hadosztályt (egy páncélost és egy gyalogost) India helyett Egyiptomba iránytsanak. A 8. brit hadsereg emellett jelentős felszerelést kapott – többek között amerikai Shermann harckocsikat, új tüzérségi eszközöket – és egy új, energikus parancsnokot Montgomery tábornok személyében.
Montgomery sikeres félrevezető akciói következtében Rommel a támadást a front déli részén várta, ezért ott tartotta páncélos erői zömét. Október 23-án a britek 20 perces tüzérségi előkészítés után a front északi részén mentek át támadásba. A 10. páncélos hadtest már ezen az éjjelen beékelődött az olasz Folgore-hadosztály állásaiba, áttörést azonban nem ért el. Rommel, aki szabadságát megszakítva tért vissza Afrikába (miután helyettese, Stumme vezérezredes egy légitámadás következtében életét vesztette) visszairányította az északi és a középső szektorba páncélosait. A több napig tartó ütközetben támadások és ellentámadások követték egymást. Még 28-án is újabb támadást kezdeményezett, amit azonban a RAF ekkor már csírájában elfojtott. November 2-án a brit 10. hadtest végül sikeresen áttörte a frontot, Rommel pedig elrendelte a visszavonulást, hogy haderői megmaradt részét megőrizze. Az angolok november 13-án visszafoglalták Tobrukot, majd december 21-én Bengázit.
November 7–8-án Dwight D. Eisenhower tábornok vezetésével amerikai-angol csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában (Torch hadművelet). Az addig a Vichy-kormányhoz hű francia csapatok csak minimális ellenállást tanusítottak. Ezzel az afrikai német-olasz erők két tűz közé szorultak. A nyugat felől támadó amerikaiak az év végén találkoztak az Egyiptom felől támadó brit 8. hadsereggel, végül 1943. május 12-én a Tunéziába szorított német utóvéd-csapatok megadták magukat, ezzel Észak-Afrika véglegesen a szövetségesek kezére került (a német-olasz főcsapatok Szicíliára és Olaszország déli részére vonultak vissza).
A háború Ázsiában és a Csendes-óceánon
Előzmények
Japán politika a háború előtti években
A Távol-Keleten Japán folytatta a század elején megkezdett terjeszkedési politikáját. 1931-ben a mukdeni incidens nyomán megszállták Mandzsúriát, ahol 1932-benMandzsukuo néven bábállamot hoztak létre, az utolsó kínai császár, Pu Ji vezetésével. 1937-ben a Marco Polo-hídnál történt incidens után megtámadták Kínát, és az ország keleti részét ellenőrzésük alá vonták. 1940-ben Vang Csing-vej vezetésével kollaboránsokból álló bábkormányt hoztak létre Nankingban.1938-ban a Haszan-tónál, 1939-ben a Halhin-Gol folyónál határviták nyomán harcba bonyolódtak a Szovjetunióval, ám a határozott fellépés nyomán meghátráltak.
Részben a Halhin-goli incidensben elszenvedett kudarc, részben az európai gyarmattartó hatalmak meggyengülése nyomán Japánban eldőlt az a vita, hogy a hódítások következő lépése Szibéria vagy a csendes-óceáni területek legyenek.
Miután 1940 márciusában a japán parlament, a Diet egyhangúlag elfogadta a Kína elleni szent háborúról szóló határozatot, még ezen a tavaszon új offenzívába kezdett Kína területén. 1940 májusában az USA haditengerészete csendes-óceáni flottájának támaszpontját áthelyezte az Egyesült Államok nyugati partjáról a – „bevehetetlen”-nek nyilvánított Pearl Harborra a Hawaii-szigetekre. A flottabázis áthelyezéséről Jamamoto Iszoroku admirális úgy nyilatkozott, hogy az „olyan, mint egy torkunk felé szegezett tőr”.
Hadigépezetének működtetéséhez Japánnak acélra, Kínában lévő csapatainak ellátásához pedig olajra volt szüksége (napi 28 000 amerikaigallonra), amelyet más nyersanyagok mellett az európaiak által uralt délkelet ázsiai térségben lévő olajkészletek megszerzésével kívántak biztosítani. Ez a hollandok által uralt Indonéziát, a brit Malajziát és Francia-Indokínát jelentette.
A japán hadvezetés úgy gondolta, hogy a német fenyegetés túlságosan leköti Nagy-Britanniát ahhoz, hogy kelet-ázsiai területeinek védelméről gondoskodni tudjon. Bár az amerikai erők fenyegetést jelentettek, de július 2-án Birodalmi Konferenciájukon a japán vezetők úgy döntöttek, hogy az USA-val való háború lehetősége nem fogja őket eltántorítani terveiktől, hogy legyőzzék Kínát és létrehozzák a „Kelet-Ázsiai Jóléti Övezetet”. A meggyengült Franciaországgal való tárgyalásaik során engedélyt kaptak bevonulásukhoz Észak-Vietnamba, amely szeptember 22-én meg is történt. Innen megkezdték Csang Kaj-sek erőinek bombázását Kína délkeleti területein, megerősítve ezzel a Kínával szembeni blokádjukat.
Az indokínai bevonulásra az Egyesült Államok a Japánnal kötött kereskedelmi szerződés felbontásával válaszolt. Roosevelt elnök kormánya embargót rendelt el az amerikai cégek japánba irányuló nyersvas és acélszállításaira, amely addig a japán szükségletek közel hetven százalékát fedezte. Roosevelt emellett arra buzdította a hollandokat, hogy állítsák le olajszállításaikat Indonéziából Japánba, miközben az amerikai szállításokat továbbra is engedélyezte, hogy elkerülje Japán háborúba kényszerítését és hogy az amerikai olajszállításokat, mint diplomáciai ütőkártyát használhassa fel Japánnal szemben.
Japán kezdetben vonakodott belebonyolódni az európai konfliktusokba, ekkorra azonban már előnyösnek tűnt számára és elfogadta Németország felkérését egy egyezmény megkötésére. 1940. szeptember 27-énJapán, Németország és Olaszország aláírta a Háromhatalmi Egyezményt, amelyben vállalkoztak, hogy katonai segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamelyiküket támadás éri egy, még nem hadban álló ország részéről (a Szovjetunió kivételével). Az egyezmény aláírását követően az USA külügyminisztériuma elrendelte minden amerikai állampolgár hazautazását a Távol-Keletről – kivéve a főként a Fülöp-szigetekenállomásozó katonai személyzetet. A britek bejelentették, hogy utat nyitnak Burma felől Csongkingba, hogy megtörjék Japán blokádját Vietnam irányából, mire válaszul Japán hadüzenettel fenyegette meg Nagy-Britanniát.
Remélve, hogy ezzel megtörheti a briteket, Németország a Maláj-félsziget déli csücskén elhelyezkedő Szingapúrban állomásozó britek megtámadására buzdította Japánt. Japán ígéretet tett Németországnak, hogy a Szingapúr elleni támadás előkészítését május végére befejezik.
A Pearl Harbor-i támadás terve
Jamamoto admirálist aggas
Hawaii szárazföldi csapatokkal való elfoglalásának tervét, bár nagyobb mértékű japán ellenőrzést jelentett volna a Csendes-óceán felett, több okból is elvetették. Egyrészről a japán hírszerzés túlbecsülte a Hawaii-szigeteken állomásozó amerikai erők létszámát. Ezenkívül a szigetek megtámadása erőket vont volna el a délre irányuló szárazföldi csapástól. Végül pedig a tengeri csapásmérő erő részeként a mindössze nyolc csomóval haladni képes csapatszállító hajók lassúságukkal lehetetlenné tették volna a meglepetésszerű támadást.
A Pearl Harbor elleni japán támadás, és következményei (1941 – 1942)
1941. december 7-én a Nagumo Csúicsi tengernagy vezette japán flotta megtámadta az USA haditengerészetének Pearl Harbor-i (Hawaii) támaszpontját. A halálos áldozatok száma több mint kétezer volt, megsemmisült közel 250 repülőgép, és elsüllyedt vagy megrongálódott a kikötőben horgonyzó nyolc csatahajó (köztük aUSS Arizona, a USS Oklahoma, a USS Tenessee, a USS California, a USS West Virginia, a USS Nevada) – később többségüket kiemelték és kijavították. Az amerikai csendes-óceáni flotta repülőgép-hordozói (egyebek mellett a USS Yorktown, a USS Hornet, a USS Enterprise, a USS Lexington) azonban, amelyek nem tartózkodtak a kikötőben, sértetlenek maradtak.
A japán támadást Németország majd Olaszország és szövetségeseik (köztük Magyarország) hadüzenete is követte.
A Pearl Harbor elleni támadást követően a japánok gyors ütemben nyomultak előre dél felé. December elején egy japán légitámadás során elsüllyedt a brit flotta kétcsatahajója, a HMS Prince of Wales és a HMS Repulse, amit a távol-keleti flotta megerősítésére küldtek.
Japán terjeszkedés a Midway-i csatáig (1942-1943)
A japánok egymás után foglalták el a csendes-óceáni szigeteket (Guam, Wake-sziget, Salamon-szigetek, Bismarck-szigetek stb.). Ezzel egyidejűleg megtámadták az európai szövetségesek távol-keleti gyarmatait is. Megszállták egyebek mellett Indokínát, Burmát és megközelítették az indiai határt. Elfoglalták a Malajziai brit gyarmatot, Hongkongot (stb.), Új-Guineát. A legfontosabb és a tenger felől bevehetetlennek tartott Szingapúrt, a malajziai dzsungelen napok alatt áthatolva a szárazföld felől vették be. Már az ausztrál partokat fenyegették, amikor a Korall-tengeri csatában (1942. május 4-8), amelyben mindkét részről több repülőgéphordozó vett részt, a szövetségeseknek – elsősorban az amerikai flottának sikerült megakasztaniuk az előnyomulást. 1942. június 3-6-án a Midway-szigetek melletti csatában végül az amerikai flotta (Spruance és Fletcher tengernagyok vezetésével) megsemmisítő vereséget mért a Midway elfoglalására induló japán hajórajra. Elsüllyedt a japán Akagi, a Kaga, a Hirjú és a Szórjú repülőgép-hordozó, valamint az amerikai Yorktown. Ez volt az első olyan tengeri ütközet a történelemben, amelyben a küzdő flották egymástól látótávolságon kívül maradtak, és – leszámítva néhány tengeralattjáróról végrehajtott torpedótámadást – kizárólag repülőerőkkel mértek egymásra csapást. Egyben ez tekinthető a távol-keleti háború fordulópontjának is. Ezután a csendes-óceáni háborút az amerikai kezdeményezés jellemezte. A Guadalcanali hadjárattalkezdődően fokozatosan szorították vissza Japánt az elfoglalt területekről, módszeresen foglalták vissza a szigeteket (szigetről szigetre ugrás taktikája). A Salamon-szigeteki Guadalcanal volt az amerikaiak első szárazföldi támadása a Csendes-óceáni hadszíntéren. A harc 1942 augusztusától 1943 februárjáig tartott. A japán katonák elképesztő mentalitással küzdöttek az amerikai támadók ellen, de a szövetségesek több katonával, és hadianyaggal rendelkeztek, és ez egyértelműen az ő oldalukra billentette a mérleg nyelvét. De a japánok nem hagyták magukat: mikor már minden veszve volt, inkább öngyilkosságot követtek el, minthogy hadifogságba kerüljenek. Volt amikor sebesültnek tettették magukat, és mikor az amerikai szanitécek megközelítették őket gránáttal magukkal együtt darabokra szaggatták őket. A szárazföldi erők főparancsnoka Douglas McArthur tábornok, a haditengerészeté Chester Nimitz tengernagy volt.
1943
Az aleut-szigeteki csata során az amerikaiak visszafoglalták a japánok által 1942-ben megszállt két szigetet; Attut és Kiskát. Augusztus 1-jén a japánok kikiáltották Burma függetlenségét. Novemberben az amerikai haderő támadást indított a délen fekvő, parányi szigetek láncolatából álló Tarawa zátony ellen. A szövetséges csapatok egy apró, hat és fél kilométeres szélességű Betio nevű földdarabon szálltak partra. Tarawát 5000 japán katona védte, s közülük mindössze 17-en maradtak életben. Az amerikaiak is megszenvedték az akciót: három nap alatt 3000 embert vesztettek.
1944
1944-ben, Guam elfoglalása után megkezdődött a japán szigetek szisztematikus bombázása. Július 18-án a japánok elfoglalták Szaipan szigetét és megkezdték a további védállások kialakítását. 1944 májusában az amerikai vezetőség úgy döntött, hogy megkezdi az inváziót a Fülöp-szigetek ellen. Az amerikaiak a Mariana-szigetek felé támadtak. A szembenálló japán flotta négy repülőgép-hordozóból állt, melyről 326 gép szállt fel. A vesztükbe rohantak. Június 19-én az amerikai pilóták 219 gépet lőttek le, miközben ők csak 30 gépet vesztettek. Eközben a tengeralattjárók három japán hordozót is elsüllyesztettek. A csata végére Ozava tengernagynak egy hordozója, és 35 gépe maradt. A győztesek megindultak a Fülöp-szigetek felé. Októberben egy 700 hajóból, és 200 000 emberből álló amerikai flotta indult a Leyte-öböl felé. A japánoknak csak egy 70 000 főt számláló helyőrsége volt. Ha Japán elveszti ezt a csatát, akkor szinte biztos az ország veresége. Az öbölnél olyan nagy volt a tét, hogy a japán "kamikazék", vagyis öngyilkos pilóták életüket nem sajnálva amerikai hajókba vezették bele gépeiket. Ám ezzel sem tudták megnyerni a csatát. Megnyílt az út Japán felé.
A háború befejezése Ázsiában (1945)
Mivel Japán már teljességgel vesztésre állt, az amerikaiak könyörtelenül újabb támadást indítottak a japánok ellen. 1945 februárjában a Hawaiiról induló inváziós flotta 800 hajóval, és 110 000 emberrel indult meg Ivo Dzsima, az alig huszonkettő négyzetkilométernyi vulkanikus sziget ellen, amit 21 000 rosszul felszerelt japán katona védett. Az amerikai hadvezetés a harcok idejét öt napra becsülte, ám igen nagyot tévedtek. 1945 február 19-én indult meg a partraszállás. Alig szálltak ki a tengerészgyalogosok a rohamcsónakokból, máris pusztító erejű géppuska- és ágyútűz érte őket. A vulkanikus fekete homokban alíg tudtak előre haladni, ezáltal a bunkerekben megbújt Japánok könyörtelenül tüzelni kezdték őket. A következő hónapban az amerikaiaknak, még így is, hogy többszörös fölényben voltak, teljes légi és tengeri támogatással, minden négyzetméterért meg kellett küzdeniük. A japánok sok száz bunkert építettek a föld alá, és kiválóan rejtőzködtek, így az amerikaiak legtöbbször csak holtan látták őket. Március 26-án, 36 nap kemény harc után a maradék védők nagy része egy végső rohamra indult, ahol többségük meghalt. Mindössze 216 adta magát, ők is főleg azért, mert sebesülésük miatt nem tudták folytatni a harcot. A támadók 6821 embert vesztettek, a védősereg pedig szinte teljesen megsemmisült. A japánok közül többen még a háború vége után is kitartottak a szigeten. Az utolsó két japán katona 1949. január 6-án, négy évvel a sziget eleste után adta meg magát.
A Japán elleni bombázások intenzitását Curtis LeMay tábornok, a Mariana-szigeteken állomásozó 21-ik bombázóezred parancsnokának irányítása alatt tovább növelték. Amárcius 9-én és 10-én 334 B–29-es bombázóval Tokió ellen végrehajtott gyújtóbomba támadásnak becslések szerint 100 000 halálos áldozata volt. Ez nagyobb veszteséget jelentett, mint a hirosimai és nagaszaki atombomba áldozatai együttvéve.
Ivo Dzsima után a szövetségesek következő célpontja Okinava volt. Ez a sziget mindössze 500 km-re feküdt Japántól. A Csendes-óceáni háború legvéresebb csatája volt ez. Április 1-jén megkezdődött a támadás. Ismét túlerőben voltak a támadók, de a japánok, ha lehet, még elszántabban harcoltak. A zuhogó esőben lángszórók segítségével űzték ki a védőket állásaikból, míg végül elfoglalták a szigetet 1945. június 23-án. Az egész csata során 12 ezer amerikai katona esett el és 30 ezer sebesült meg, a japánok 102 ezer katonát vesztettek és csak 7500 japán adta meg magát, de előtte 800 kamikaze repülőt küldtek a partoknál állomásozó amerikai flotta ellen. 32 hajót sikerült is elsüllyeszteniük.
1945. augusztus 8-án, a potsdami egyezmény megállapodásainak megfelelően a Szovjetunió is hadat üzent Japánnak. A Vasziljevszkij marsall vezette csapatok másnap, augusztus 9-én megtámadták a Mandzsúriában és Koreában állomásozó japán erőket. Augusztus 20-ra a szovjet és mongol erők teljes győzelmet arattak a Kvantung-hadsereg felett.
1945. augusztus 6-án, délelőtt 9 óra 15 perckor a Paul W. Tibbets ezredes által vezetett Enola Gay nevű B–29-es bombázó (amelyet Tibbets anyjáról neveztek el) atombombát dobott Hirosimára, amit 9-én aNagaszaki elleni újabb atomtámadás követett. A két támadás során közel 250 ezer ember halt meg – túlnyomórészt civilek és a sugárzás szövődményei a mai napig éreztetik hatásukat.
Az atombomba bevetésének tényleges oka a mai napig heves vita tárgya. Harry S. Truman amerikai elnök érve szerint a háború gyors befejezése, amely mint költségileg, mind emberélet kímélése szempontjából a terrorbomba bevetésa mellett szólt. Az tény, hogy nem sokkal korábban 1945. június 23-án, az okinavai csatában sokkoló volt az áldozatok magas száma. Ijesztő volt a japán katonák öngyilkos, megalkuvás nélküli elszántsága. Truman fő érve tehát azon alapult, hogy japán nem hajlandó a megadásra.
Ennek ellentmond két történész, Peter Kuznick és Mark Selden kutatása, amelyek szovjet, amerikai és japán levéltári források alapján valószínűsítik, hogy japán megadásra készült már. A tanulmány számos összecsengő közvetett forrás elemzésén alapszik, amely megszokott kutatási módszer és fontos új részinformációkat mutat be, de nem közvetlen bizonyíték. Ezzel szemben a végkövetkeztetést gyengíti az a tény, hogy hivatalosan és bizonyítottan Japán sosem kezdeményezett béketárgyalást a bomba bevetése előtt, holott az amerikai vezérkarban elhangzott olyan tézis, hogy a japánok már megadásra készülnek. Három krízispont is volt amely feltételezte volna ésszerű esetben a megadást (1945. július 26. Potsdami nyilatkozat és a két atombomba ledobása), de végül is a szovjet támadás megindulásakor kapitulált Japán. Sokan ez utóbbi tény miatt tartják úgy, hogy felesleges volt a két bomba bevetése, de ennek hatását vagy hatástalanságát az összeredményre utólag nehéz vitatni. Általában valószínűsítik, hogy a megadást elfogathatatlanak tartó japán vezetést korábban nem lett volna hajlandó a tárgyalásokra, de utólag ez is csak teóriák tárgya. Augusztus 14-én Hirohito császár bejelentette, hogy Japán elfogadja a kapitulációs feltételeket. Az Egyesült Államokban az időzónából adódó eltérés miatt augusztus 15-én emlékeznek meg a Japán felett aratott győzelemről (V-J Day).
A fegyverletételről szóló parancs nem jutott el azonnal a Mandzsúriában lévő japán alakulatokhoz, akik egészen augusztus 19-éig harcoltak a szovjet hadsereggel. A fegyverletételről szóló egyezményt hivatalosan1945. szeptember 2-án írták alá a tokiói-öbölben horgonyzó Missouri csatahajón.
A Kínában és Indokínában harcoló egymilliós japán hadsereg hivatalosan szeptember 9-én Nankingban kapitulált Csang Kaj-sek nemzeti erőinek. Alacsonyabb intenzitású harcok a japán fegyverletétel után – több esetben még évekkel később [1] – is folytatódtak.
A tömegpusztítás ipari forradalma
Az emberiség elleni bűnök egy jelentős részét olyan technológiával követték el, amely a lényegét tekintve már a 19. században is rendelkezésre állt. A 20. századra jellemző ipari automatizálás, futószalagosítás, céltudatosan átgondolt és optimalizált logisztika sajnos a hadviselés technikájában is olyan innovációkhoz vezetett, amelyek már nem férnek el a „Háborús bűnök és polgári áldozatok” tapintatos cím alatt.
- Halálgyárak munkatábornak álcázva
- Szőnyegbombázások, városrészek likvidálása, belváros gondosan tervezett felgyújtása
- Atombomba céltudatos kifejlesztése és bevetése
- Hidegháború: a megtörtént emberiség elleni bűntettek megismétlésével való fenyegetőzés, fegyverkezési verseny kikényszerítése
Ahogy a 20. század iparában is polgárjogot nyertek a számok, statisztikák és előzetes becslések, úgy a II. világháború során, majd az azt követő politikaban is a katonák és a lakosság, egyszóval az emberiség tagjai emberből puszta darabszámokká változtak, a hatalom véleménye szerint egyedüli igaz cél érdekében feláldozható darabszámmá, amolyan „nincs profit befektetés nélkül” szemlélettel. A tömegpusztítás ipari forradalma tehát az emberiség minden egyes tagját elérhető és egyszerre nagy mennyiségben megsemmisíthető célponttá tett. Az ezredfordulóra a kör bezárult, nincs hová menekülni, nincs igazán biztonságos hely a világon, lásd például a 2001. szeptember 11-ei terrortámadást.
A jugoszláv partizánok által elkövetett népirtás